Mert berúgni a hülye is tud. Hisz ki ne harapott volna el néhány sört vagy fröccsöt a maga pőreségében, s ki ne fogyasztotta volna további könnyed, felvezető italait – vagy épp váltotta volna föl azokat – égetett szesszel? Innentől a helyzet forgatókönyvszerűen zajlik az esetek jelentékeny részében: régóta ápolgatott renoménkat a közerkölcsök többrendbeli megsértése után lehetőség szerint porig romboljuk, s ennek két változata van.

   Az első rögvest az ember evolucionista örökségéből hátrahagyott, az évszakoktól a lehető legnagyobb mértékben függő nemződüh, mely egy bizonyos alkoholmennyiség elfogyasztása után mindenképpen elönti az embert (ez a második változatban is gyakorta előfordul), majd számtalan – általában sikertelen – szaporodási kísérlet után önmagunkba fordulva egy csendes és félreeső bokorban, avagy mulatótársaink karjában elfojtva az örök haragot a világ ránk alapvetően csekély mértékű negatív hatása ellenére rosszkedvűen elindulunk krónikus vagy akut nyugvóhelyünkre. A második eset alanyai (itt meg kell jegyeznem, hogy a kettő között akad némi átfedés) fittyet hányva a fajfenntartásra, számolatlan mennyiségű alkoholt konzumálnak általában válogatás nélkül, saját valutájukat addig költve, míg képesek rá, aztán mások pénztárcájának a mélyére tekintve folytatják áldatlan randalírozásukat. Ez az esetek többségében eltart addig, mígnem gyomorperisztaltikájuk ellenszegül a szájukon át beléürített alkoholmennyiségeknek, így forró, lázadó hévvel elkövet egy különösen kellemetlen pálfordulást, jelezve azt, hogy inkább mégis a természet túlsó felén s nem entitásunk innenső oldalán vágyik elismerni a káros folyadékot. Ekkor aludni térünk, vagy még egy kicsit szarul vagyunk. Gyakorta előfordulnak ám olyan esetek is, mikor a gyomor okozta rebellión túllépve további alkoholfogyasztásra adjuk a fejünket, ugyanakkor ez vagy további rosszulléteket eredményez, vagy szimpla ájulást.

   A másnapba.

   Ekkor kerülünk létmeghatározó döntés elé: engedjünk teret a fejfájásnak, a puhánykodásnak, annak, hogy legyűrt minket az alkohol s mi máskor is boldogan elébe állunk és ugyanitt kötünk majd ki, vagy lépjünk egy lépést előre saját testi épségünk érdekében és emelkedjünk fölül a konvenciókon, vessük le a béklyókat, döntsük le a falakat és mutassuk meg magunknak s szervezetünknek is, hogy rendes iszákosok vagyunk.

   Ekkortájt válik el a szar a víztől.

   Ugyanis egy magára valamit is adó gödölye nem engedheti meg magának azt a lemondó, a társadalmi elvárások által ráerőszakolt hasztalan bohémságot, miszerint nem folytatja az ivást. Ez egy iszákos halálát jelenti, eltűnését a süllyesztőben, identitásvesztést, kegyes halált. Ha valamit, akkor ezt mindenképpen el kell kerülnünk, hisz a szeszfogyasztás csakis akkor válhat igazi foglalkozássá, heroikus, embert próbáló megmérettetéssé, ha azt folyamatosan műveljük. Ekkor legyőzvén testünk múlandó korlátait és visszavonhatatlanul elszakadva a társadalomtól a többi hasonszőrű, sokat próbált veteránnal együtt dolgozhatunk önmagunkért. Hisz mindez csak értünk szól. Azokért, akik adnak valamit magukra.

   Legegyszerűbb esetben, amennyiben meg akarjuk magunknak spórolni az égetett szeszek által olykor gyakran okozott szédülést, vegyünk be egy random fájdalomcsillapítót, majd öblítsük le egy félliternyi (tehát standard üveg, nagyobb doboz, jobb esetben korsó) hideg sörrel. Ha ezt a procedúrát nagyjából fél óra leforgása alatt elvégezzük (az origó az orvosság bevételének időpontja), onnantól kezdve a harmincadik percre új emberként máris nekiláthatunk a felvezető italok elfogyasztásának. Figyelem! Az első sör (avagy fröccs) után semmiképpen se fogyasszunk töményet! Ragaszkodjunk testünk maradéktalan kényeztetéséhez; 30% fölötti alkoholtartalommal megáldott italt kizárólag az ötödik, esetleg hatodik sör (avagy fröccs) ledöntése után vegyünk magunkhoz.

   A legfontosabb, hogy próbáljunk meg folyamatosan, ha lehet, akkor alvás közben is részegek maradni, ehhez viszont arra van szükségünk, hogy egy-, két-, esetleg háromnapos kondicionálási program keretében felmérjük testünk megkérdőjelezhetetlen és alapvető szükségleteit. Fontos, hogy ezt átlépni mind negatív, mind pozitív irányban nem okozza esetleges iszákosságunk fenntartásának összeomlását, ám oda kell figyelnünk, hogy lényegesen kevesebbet, illetve lényegesen többet semmiképpen se igyunk, ugyanis emiatt összedőlhet a már jól bejáratott rendszer, színtiszta fejetlenség lesz szervezetünkön úrrá. Amennyiben úgy érezzük, hogy a megállapított napi mennyiség esetleg elégtelen a konstans részegség fenntartásához, úgy növeljük a fejadagot, de csak mértékkel, hisz nem akarunk átlendülni a ló túlsó oldalára.

   Az iszákosok legfontosabb ismérve az, hogy a nap bármely szakában kiemelve őket az Univerzum rájuk eső részéből megállapíthatjuk róluk, hogy:

   1. Nem tudják, hol vannak.

   2. Nem tudják, hogy mit csinálnak.

   3. És nem tudják, hogy miért.

   Amennyiben a fentebb felsorolt attribútumok összességét bármilyen jellegű erőlködés nélkül képesek vagyunk szerénységünkre vonatkoztatni, akkor elmondhatjuk magunkról, hogy vérbeli gödölyék és mérföldekkel magasabb rangú entitások vagyunk a kocavedelőknél. Így részesei lehetünk az iszákosok mindenkitől élesen elkülönített kasztjának, ennek a nagyszerű csapatnak, melyből kis hazánkban közel egymillió grasszál élő és pulzáló élőhalottként több mint háromezer-hétszáz kistelepülésen és nagyvárosban kocsmáról-kocsmára.

            Egészségünkre!