Salétromot simogatok az önteltség barázdáiba, mélyítem az árkot, nyakéket veszek egy bolsevik ócskástól, tangóharmonikán adom elő az Örömódát, miközben kétkezi munkásként országhatárokat mosok el puszta dacból, menekülttáborokat költöztetek  belvárosi bevásárlóközpontokba, hadd ízlelgesse a kékvérű plebs a nyomor józanító zamatát, meg különben is: annyi matéria van egy plázában felhalmozva, amennyiből nélkülözők százait lehetne évekre ellátni élelemmel, ivóvízzel, dohányáruval, ruhaneművel, meg természetesen ájfónnéggyel, mely utóbbiról minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy teszi az embert, akárcsak a ruha vagy a dísztárcsás népautók magmáig ültetett típusai, amelyekkel közlekedni történetesen nem, de jelentőségteljesen állni és mulatós hiphopot hallgatni viszont tökéletesen, már-már eklatáns példaként lehetséges.

   Éntelefon, éndallamok.

   Az elismerés is pénzbe kerül, a megbecsülés, a státusz is mérhető valutában, nem új ez senkinek, még csak nem is szükséges pislogni a meglepődöttségtől, meghatódni hasztalan, főleg, ha bírjuk a szántást. Kalapom karimájára szentképet ültetek, elnézegeti az egybeforrt ízlést, a posztmodern végtelen sokrétűségének határtalan szépségét, az univerzális hitet, a stagnáló mozgást, a modern utáni modernséget, ahol ha el akarsz érni valamit, már nem nyomni, csak érinteni kell, az ujjbegyedben lakozik a hatalom, a praktikum mögött lohol száznegyven orrhosszal lemaradva az igazság, ami elvágódik egy kiálló macskakövön, majd leszarja egy csapatnyi higgadtan szálldogáló seregély.

   Föníciai és piréz jogászokat és/vagy orvosokat keresnek alkalmi utcaseprőnek a tizedik kerületbe. Lehet jelentkezni, óra indul.

   „És mi az a Valhalla?” – kérdi az információra éhes metálszakos hallgató, akinek búvalbélelt egylettársa 0,15 másodperc alatt 23 000 000 találattal nyit, videóval, képpel, hanggal, kislexikonnal és pornóval emeli a tétet, utóbbit prezentálandó pedig megmutatja kollégájának, ahogy egy tejfelszőke, három méter magas ukrán pornószínész lángoló hímvesszővel gyújt fel (és foszt ki) falvakat, asszonyokat és kecskéket egy Szevasztopol agglomerációjában elhelyezkedő laktanya norvégiai tájnak berendezett ebédlőjében.

   „Ez durva” – hangzik a meglepettséggel vegyes meglepettség mindkettejük szájából; a tájékozódás első fázisában már komoly vereséget szenvednek, és igazuk van, végtelenül igazuk. Vissza a zenelejátszóba, jöjjön a Morbid Angeltől a Blessed Are The Sick.

   A képzeletbeli táblámra képzeletbeli krétámmal felvések egy képzeletbeli vonalkát a többi mellé.

   Úgy határoztam, hogy vallást alapítok még a világvége előtt, az első három hittételt pedig okostelefonba fogom diktálni, aztán nekilátok annak, hogy gyűjtést szervezzek az Apokalipszis túlélői számára, a beérkezett milliókból pedig veszek egy megatonna színes konfettit és fellövöm az űrbe, hogy a világvége után egy erre járó intelligens földönkívüli faj képviselői a Föld maradványaival szembesülve evidenciaként kezeljék, hogy azért kurvajól éreztük mi itt magunkat.