Körülbelül két évvel ezelőtt kezdődött újra a zsarnokság kérdésének körüljárása a különböző médiumokban. 1990 előtt születtem néhány évvel és egy olyan szerencsés időben serdültem fel, amikor ez a téma olyan idegen volt számomra, hogy nem is értettem a jelentését. Nem volt meg bennem a szavak és mondatok jelentésének ismerete mögötti tapasztalat. A társadalomtól annyiban tapasztalhattunk csak elfojtást, mint amennyire viselkedésünkkel nyíltan hangoztattunk a társadalmi vagy keresztényi normáktól eltérő értékeket és elveket. Néhány generációval előttünk még ismerték a zsarnokság szavának valódi jelentését. Mi és az utánunk következő generáció pedig csak hírből hallhatott róla.

   A neveltetésünkön is meglátszott ez. Olyan nevelést kaptunk, amiről a szüleink azt hitték, hogy szabad, európai és modern, néha én is azt hiszem, hogy az volt. Pedig lehet, hogy nincs hozzá sok köze. Éreztük is olykor-olykor, hogy amire ösztönöznek túlzás, még több szabadságra és önálló utakra vágytunk, de a béke érdekében el tudtunk viselni néhány tiltást. Csak ha jobban belegondolok, akkor tűnik annyira abszurdnak ez az egész. Valójában  totális káoszban éltünk mi, az ezredforduló lázadó ifjúsága. Azt kellett gondolnunk, hogy tényleges jólétben éltünk, és nem volt ebben semmi lényeges hazugság. Elkényelmesedünk. Ellustultunk. Elpuhultunk. Elvesztettük az akaratunk erejét. Csak az igazán céltudatosok tartották ekkor is szem előtt a gyarapodásukat és a fejlődésüket, akik több szempontból látták azt, amit mi nem. Mi, akik gyermekek voltunk, ezeket nem érthettük meg magunktól, de valamiért nem is akartuk. Úgy lázadtunk, ahogy a csövön kifért. Mindegy volt mit teszünk csak egy volt a lényeg: valakinek ne tetsszen, valaki jöjjön oda és mondja el nekünk, miért rossz az, amit csinálunk. Nem érdekeltek azok az utak, amit szüleink tanultak a szüleiktől és azok is a szüleiktől tanulták az egész életükön keresztül. Engem nem érdekelt az, hogy miképpen kell élni. Mindig máshogy szerettem volna.

   Hiába hatotta át az életemet a jólét csökönyös gondolata, a jól-lét teljes egészében hiányzott. Amúgy a nagy falomlás és határblokk megnyitása utáni két évtizedben a szegénység változatlanul létezett körülöttünk, kilátástalanság és szerencsétlenség ugyanúgy toporgott ezrek ajtajában.

   Valami megmagyarázhatatlan bagatell eszmefoszlányok hallatán mi is az egyenlőséget hangoztattuk. Vertük a nyálunkat, és amikor kiszáradtunk belé, ittunk egy kisfröccsöt. Nem gondoltunk arra, hogy ha egyenlőséget, igazságot, demokratikus hozzáállást akarunk magunknak, akkor ezzel együtt mindenkinek akarnunk kell ugyanezeket. Nem foglalkoztunk az embertársainkkal, a környezetünkkel. Voltaképpen mindannyiunk - a társaságból, akikkel felnőttünk - gyógyulni nem akaró sebekkel, és különböző szerencsétlen szociális helyzetekből táplálkozó bántalmakkal vészeltük át a gyerek- és serdülőkort. De én ezt gyakran tapasztaltam azokban a kényszerközösségekben is (lásd: általános iskola), amikben megfordultam. Ezen sebek miatt pedig gonoszak és kíméletlenek voltunk. Zsarnokok voltunk abban a korban, amikor nem értettük mi az a zsarnokság, a gyermeki zsarnokság. Felnőttem, és lássatok csodát, most már nem pusztán tudom, hanem konkrétan érzem is, hogy nem csak a gyerekek zsarnokok az iskolákban, már nem csak az erősebb Marcika rugdossa meg a gyengébb Gerzsonkát az iskolában. Mostanra valószínűleg az immáron Mártonná cseperedett Marcika is tapasztalja a rúgásokat és a kilátástalan helyzeteket a saját bőrén, de lehet, hogy gyermeki zsarnoksága ugyanabból táplálkozott, amiből másoké. Nem számít az, hogy konkrétan mi történt régen, az se számít, hogy ki mit csinált gyermekkorban. Az számít, hogy erre nem akarunk emlékezni, pedig bizonyára rengetegen vagyunk hasonló helyzetben. Könnyű elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor nem figyeltünk oda egy másik emberre de még könnyebb emlékezni azokra a pillanatokra, amikor a mi életünket nem vették figyelembe.

   A történelemben mindig is harcoltunk a zsarnokok ellen, akik körülvettek és -vesznek minket, de vajon harcolunk-e a bennünk lévő zsarnokkal, aki születésünktől fogva bennünk van? Belátjuk-e, hogy mi mindannyian szörnyek vagyunk néha, mert ha gyerekként, játékból azok tudtunk lenni, akkor most is, hiszen felnőttként is gyakran űzünk játékokat. Marcika is felnőtt már, naponta találkozunk vele az utcán, hivatalokban, a munkahelyünkön és számos egyéb helyen. Esetleg számot vetett vagy vethetne magával, esetleg lenne benne erő és potenciál, hogy újból és másképpen válasszon, hogy már értelemmel telve vizsgálja tetteit, nem úgy, mint gyermekfejjel, megbánjon, mérlegeljen és okuljon belőle, majd a saját gyermekének is megtanítsa, hogyan győzze le a belső zsarnokot.

   De vannak, akik erre nem képesek, nem is akarnak képesek lenni rá, mert nem akarnak és nem is tudnak valódi áldozatot hozni; nem tudnak lemondani olyan dolgokról, amikre nincs is igazán szükségük.