gonzoworld

   Aznap is gépjárművel közlekedem, nem mintha megtehetném a hónapban már másodszor, hogy csak a saját dolgomat elvégzendő üljek be és válasszam székesfővárosunkat úticélul, de most nincs más választásom. Takony van mindenhol, az úton, a levegőben, a fejekben és a paracetamol reklámok megtették hatásukat; begyógyszerezett élőhalottakkal telnek meg a hipermarketek és az oda induló autók. Minden idegőrlően lassan zajlik, érzem, hogy el fogok aludni, és a pilisvörösvári villanyrendőrnél egy pillanatra álomba is zuhanok. Tényleg csak egy pillanat az egész, el is szégyellném magam, de lefoglal a gondolat, ami agyamba férkőzött a kereszteződésnél. Egy hentes sohasem öregszik meg. Vagy legalábbis láthatatlanul, mert aktív élete során annyi húst kell elfogyasztania, hogy annál már csak alkoholból kell többet, hogy bírni lehessen a vérszagot, és így a ráncaihoz hízik. Vidáman belehízik a bőrébe. Zöldre vált a lámpa és vidám henteseken jár az eszem a körforgalomig. Bágyadtan vigyorgok, még a kisvárost berlini falként átszelő országúton orvul átkelni vágyó lakosság sem hoz indulatba, várni fognak szegények a következő évezredig, hátha megáll nekik valaki. Kávé kell.

   Nagyokat pislogok, lassan lankadok, kifordul a kezemből a fél korty, döccen a fejem búbja a vonat kemény ülésén.  Azt álmodom, hogy szeptember végén egy dalmát kemping szabadtéri színpadán játszom Santana Black Magic Woman című számát.  Goran és Mirko kagylótól ragadós gumicsizmában bámulják az egybefüggő, színtiszta, rengő, fehér bajor húskrémet, amit csak néhol tör meg egy-egy feszengő holland sziluettje. Nagyokat kortyolnak a kukoricasörbe a piros vasasztalka mellett, én a szólóhoz érek, de az egész szám egy hosszú szóló, mindegy, egy szerelmi vallomás, felröhögök, de nem hallatszik. Végigjátszottuk az idényt, a két horvát már ismeri a bandát, arra várnak, hogy végre leülhessünk blattolni, és megbeszéljük a Hajduk tegnapi meccsét. Már nem fekszenek le, hajnalban kell indulniuk a kagylóikhoz, addig meg kitartunk mi is valahogy. De felébreszt a kalauz, hogy vegyek jegyet. Mire visszaalszom, csak néhány ittas vendég marad, akik félnek számot kérni, vagy nem tudják eldönteni, hogy inkább arra, vagy az utolsó koktélra dobják ki a maradék Kunát, igazából mindegy, talán egy ital maradandóbb élmény lenne, gondolom én, meg már a road is menne, látom, ahogy idegesen csapkodja a pótmikrofon kábelével az ébredező szúnyogokat. Próbálom felidézni a második félidőt, talán olyan volt, mint az első, egy próbát megér.

   Sokszor álmomban is utazom. Bezsúfolódom a szűk géptestbe, rám mosolyog a légiutaskísérő, elemelkedünk. Azután elfogy a tolóerő, és hangtalanul az erdőségbe csapódunk, hosszan szánkázik a szárnyától megfosztott gép, se láng, se füst, se robaj. Amikor kiszállunk – mert persze mind kiszállunk – inkább bosszús vagyok, mintsem ijedt, hívom azokat, akik várnak, késni fogok, lezuhant a gépem, nagyon röstellem, manapság már ebben sem lehet, ugye, hát igen. Megértik, bár ez nem vet rám valami jó fényt, ők is tudják, meg én is. Így az ügyfélfogadási időből is kicsúszom, négyig vannak, utána meg ugye csak a biztonsági őr, meg a kóbor kutyák. Portaszolgálaton iratot meg ugye nem gondolom komolyan, okirat és különben meg rájuk is törvények vonatkoznak, ne legyek már ennyire követelőző. Majd az ünnepek után leszek kedves, addig meg oldjam meg valahogy. Kellemes ünnepeket, igen, viszont. Zavartan ébredek fel, hidratálok, aztán percekig nyújtogatom a fotel felé a vizes üveget, de rájövök, hogy csak a gitárom üldögél benne, a tokjában, ahogy hagytam éjjel, a tekintetében értetlenséggel vegyül a megvetés. Elnézést kérek és a fal felé fordulok, hogy ne zavarjanak a pislogó diódák.