gonzoworld

Eladtam a gitáromat. Pénzért.
Ezzel valójában az elveim
egy részét adtam el.
Ahelyett, hogy felhagytam volna
az elavult elvekkel,
Pénzzé tettem őket abban bízva,
hogy ez szolgálja az érdekeimet.
Aztán, amikor a rezignáltság első jele
megformálódott bennem, és eladhattam
volna az erősítőmet is, meggondoltam magam.

Nem vagyok jobb egy politikusnál, aki
a korral, növekvő lustasággal a
könnyebb utat kezdi el választani,
olyan arcát mutatva a világ felé,
ami megfelel a szelek elvárásainak.

Aztán rájöttem, hogy az elveim is
a részemet képezik, az elveimmel
magamat adtam el, az önbecsülésemet
így nem vagyok
jobb egy kurvánál sem.

Eladhattam volna az önkifejezésemet
eladhattam volna a művészetemet,
eladhattam volna azt az érzést, ami
számomra az életet jelenti.
Eladhattam volna az örök szépségemet.

Az zenén keresztül eladhattam volna
azt ami igazán vagyok,

Az igazságomat.

De a gitáromat, elveimet, és ezzel együtt
a lényem egy részét adtam el,
Ami az életem is egyben.
Hiába, hogy az erősítő megmaradt,
Fél lábbal beleléptem a saját síromba.

Önként.

Ez a vers, csak ennyi maradt belőlem.

Nem gondolom, hogy bármely dolog fontosabb lenne a másiknál. Voltaképpen ez a megértés változtatott meg mindent. Rengeteg ideig próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy x dolog fontosabb lenne y dolognál. A folyamat végére nem maradt semmi más, csak és kizárólag a szükségszerűség. Ennyi marad, mint egy végső igazság, amin túlra - egyelőre legalábbis - nem lehet eljutni. Így váltam szörnyeteggé. De rájöttem, hogy nem valaki vagy valami ellen építettem fel a szörnyet, hanem hanem azért mert jó szörnynek lenni. Nincs több oka. Ez a Miért bukása.

Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy mit találok itt, és igen, csak a Semmi van. Dolgok csak úgy történnek és semmilyen relevanciába nincsenek a következő tettel. Az elme rengeteg mindent igazzá vagy hamissá tud tenni, de mindezek alatt csak a szükségszerűség van. Amíg az eseményeket nem skatulyázom be bizonyos koncepciókba, addig minden végbement esemény az egyetlen tárgyilagos és megalapozott esemény.

Innentől pedig nincs több kérdés, példának okáért miért választottam azt az életet amit élek, és hasonlóképpen, más miért választja azt az életet amelyiket éppen él. A természetnek ilyen értelemben egészen biztosan képtelenség gátat szabni, pontosabban próbálkozni lehet, de végül az Élet megtalálja a saját útját.

Most már nem azt mondom, hogy "ha nem lenne fontos, akkor nem tenném" hanem azt mondom, azért csinálom ezt, mert ez a szükségszerű cselekvés. Ergo csak ez fontos,minden pillanatban ez az egy. A többi illúzó. Pontosabban ezeregyszázképpen tudnék dolgok ellen vagy mellett valamilyen véleményt formálni, teljesen rajtam állna, hogyan modellezem, milyen relációkat vonok az aspektusok között.

Már nem keresem ezeket. Szimplán nem léteznek önmagukban. Minden belőlem származott.

Bennem csak a Semmi van. Ha esetleg van ilyen látszat, akkor annak ellenére nem vagyok ettől sem szomorú, sem ideges, sem vidám, sem hálás. Hagyom a szörnyet játszani, ennyi és semmi több. Minden más eltűnt. Nincs bennem plusz érdek, nincs benne több cél. Ez a világom tükre. Ez az egyetlen tiszta dolog.

Minden törekvésem vágya, csak és kizárólagosan a mindenkori szükségszerűséget cselekszi. Látszólag tele van hibákkal, de ezek a hibák is csak valamilyen koncepcióval összehasonlítva lehetnek azok, amik.

Az egyetlen ami még megvan és egyre erősebb és ami mozgásban tart az a kíváncsiság, hogy mi van ez után, hiszen itt bizonyosan nincs vége. El sem kezdődött.

Minden pillanatban más színben mutatkozik, de egyik sem az igazság, csak az, amilyen aspektusból látom. A folytonos változás gyönyöre miatt és amiatt, valóban ne kelljen érveket felsorakoztatnom amellett, hogy miért érdemes innom egy kiváló viszkit.

A harmadik napon átültem a dohányzóasztal jobb feléről a bal oldalira, kezembe vettem a söröm és azonnal belémnyilallt a gonzóság szabályai közül a legfontosabb - eddig még nem deklarált: „mindig tartsd a sörödet a radiátortól a legtávolabb”. Ki fogom bővíteni a Káosz manifesztőját, sőt mi több, addig fogom szépíteni, amíg csapot-papot nem hagyva meghódítja a világot, mint egy tojásból kikelt érett Nietzsche, aki túl sokat felejtett ahhoz, hogy elmulassza a saját reinkarnációjának premierjét.

 A térség kihalt, tonnás a hideg, közel a határ, de én még is itt vagyok. Ezerhatszáz hektár ősi időkben is lakott vidék. Kapuja keletnek és nyugatnak. Vidék, melyért ezrek adták az életüket, becsülettel, boldogan, ordítva, vonyítva, éhezve, sebesülten, vérben fürödve. Most nyugodt, csendes környék. A lehető legjobb kifejezésekkel élve: takaros házakkal és székelykapukkal. Vonyít a szél.

A patak csorgásának hangja egész otthonossá varázsolja a lidérces éjszakát.

A csapos azt mondja: „engedek neked egy sört”, „töltök egy pálinkát”. Ez egy igazi bajor alkimista is lehetne – gondolom magamban. Érzem, ahogy kiolvad a csontjaimból a velő.

 Jó. Már csak pirítós kell, semmi több.

 
Egy kisseb muslincaezred támadja meg az italomat, ezzel gondoskodva a napi fehérjebevitelemről. Apperitivenek ágyasat kérek – mondom -, lehetőleg szilvát, de azt szépen. Akkor legyen szilva. Kicsit angolosnak tűnt a bozoki imperial megnevezésel operáló étterem szalonja, legkevésbé sem hasonlított az osztrák vendéglőkre, amik veszélyesen közel lehetnek éppen; már nem is vagyok éhes, csak innom kell.

Ha méltattam volna odafigyelni a külvilágra egy kicsit jobban, mint amennyire nem, biztos élesebb emlékeim lennének róla, mármint az étteremről de az a helyzet, hogy nem méltattam és még annyira sem érzem magam rosszul emiatt. De legalább kifejezetten megnyugtat, hogy mégsem volt annyira fontos az az étterem, midőn amennyire valóban érdemtelen mindenféle megemlékezésre.

Hamis érvelés.

A vándor nem kérdez, nem méltat, inni és enni kér, majd aludni tér, aztán továbbáll és felejt.

 Itt a zuhanyzó, itt a tv, kezdje a magyar egyel, de van 160+ csatorna, ezzel lehet bekapcsolni a beltéri a készüléket, de ezt már nem kell használni, mert a beltéri egységet kell onnantól nyomkodni és akkor az egyes után a kettes jön, utána nincs hármas, viszont jön az rtl, meg a duna, meg…

Nem kell, köszi.

Ma este maximum Megadeth-et akarok hallgatni. Legvégső esetben. És ha az bekövetkezik, akkor azt és semmi mást.

 A kulcs fordulása a zárban; fém súrlódik fémhez a nyílásban. Reszket, gyengén akad, feszül, roppan, enged.

 A gyönyör hangjai.

Egy dolog bántott csak. Nem volt lehetőségem írni, amikor a Villámcsapás világította be az egész vidéket és a térség vörösen izzott, mint egy háromágú rubint szív, amikor a szentélyben felállítják a duruzsuló hanggal kántáló papjai az ősi testvériségnek, miközben a Gyöngyök Anyját dicsőítik; az Hatalmas Tengerek mélyén hárfázót, azt, akinek kagylóhéj a trónusa. Asi, de gyönyörű vagy a romlottságoddal és a kegyetlenségeddel együtt is! Az aranybőrű asszony, aki tejút-ágyon paráználkodik a jáspis-szemű Leviathannal; élvezetükben elejtetetek egy gyöngyöt, ami méreggel van felkenve. A gyöngy hullajtásában pedig a mérgen az Igazság első csillanásaként tükröződnek a Nap sugarai, mielőtt az belecsapódik és megtermékenyíti a Csillagok Sötét Otthonát, igen, a Csillagok Sötét Otthonát.

Ahhoz, hogy ilyet interpretáljak még én sem vagyok elég ritka.

 
Sem elég vad.

 
Sem elég szelíd.

 A Tokaji borozó tulaja kilenc reteszre zárta kocsmájának faragott kapuját. Azt gondolom még nincs minden veszve, itt minden bizonnyal lehet valamit csinálni kedd este, még akkor is, ha pont annyira céltalan és érdektelen cselekvésről legyen szó, mint maga a hely ahová valahol mélyen kerülni akartam egy időre – és végül kerültem is. A következő, „Kóser söröző” nevet viselő korcsmából baljós sötétség és rezzenéstelen csend áradt, az utcán negyven éves, régimódi kurvák eregették boglyas hajukból a dohányfüstöt, mellettük a kapucnijukat fejükbe húzott emberek siettek az utcán mindegy hova, csak a környékről el. A dohányboltban a bejárati ajtót felölelő 1,5 négyzetméteres helyet négy centiméter vastag üvegkalitka zárta körbe. A kasszás táskák szemekkel kérdezett vissza, hogy mit kérek.

19 óra 57 perc.

  Megkerültem a koszos épülettömböt, végre kikerültem a kivilágítatlan utcából és betévedtem a buszvégállomás parkolójában lévő sörözőbe, ami nem tűnt annyira rossznak kívülről, mint amilyen pállott, két napos kiizzadt pálinkaszag töltötte be belülről. Itt már nem is kérdezték meg mit szeretnék, csak biccentettek, hogy vajon a jobb oldaliból akarok-e inni vagy a balból, visszabiccentve jeleztem, hogy az egyikből vagy a másikból; jelen helyzetben semmi értelme nem lett volna mondani bármit is, csak csendesen fizetni, tíz forint borravalót adni és leülni egy asztal mellé. Odakint.

  Amikor elindultam ide, még azon járt az eszem, hogy sétálok egy kellemeset, felveszem a város lüktetését, mindeközben friss levegőt és üde dohányfüstöt szívok magamba, viszont akkor még nem gondoltam, hogy ez a város nem az a város, pedig egyenesen tudnom kellett volna mindezt, de jelen esetben azzal kellett szembesülnöm, amit elmulasztottam mérlegelni, vagy hanyagságból vagy nemtörődömségből; ez már teljesen lényegtelen.

  Még bele sem ittam a sörömbe, épp rágyújtottam, amikor egy részeg öregember lépett oda hozzám és egy fekete plüssállatot kezdett el némán lóbálni előttem. Közben nézte, ahogy én nézem őt, amint néma idiótaságában lóbál egy néhai, gondolom nem leendő gyermekjátékot. Megkérdezte nem kell-e, mondtam, hogy nem és mosolyogtam rajta, gondoltam viccel, de nem viccelt, és pedig szemmel láthatóan megijedt a mosolyomtól ahelyett, hogy megsértődött volna. Lehet, hogy megcsillant a valami a szemüvegemen, amire nem számított. Pár másodpercig még meredtünk egymásra, mire összeszedte a bátorságát és kért egy cigit. Mondtam neki, hogy nekem csak tekert cigim van. Neki az is megfelelt. Megcsináltam neki, de amikor felé nyújtottam, mégsem fogadta el és sietve távozott.

  A söröm befejeztével elkezdtem visszafelé sétálni a szállásomra és eszembe jutott két név. Pataky Attilla és Para-Kovács Imre. Kettőjükben semmi közös nincs Miskolc örökérvényű bélyegén kívül. Az egyik elhagyta Miskolcot, hogy az Edda frontembereként, a tizenhatodik kerület egyik nagyon gazdag építőipari beruházójának kezei alatt több évtizedes karriert fusson be, majd végül, immáron a heroinfüggőségét is maga mögött hagyva földönkívüliek szexrabszolgájává és a fehér fény nagykövetévé tüntesse ki magát a Blikk címlapján. A másik pedig szintén elhagyva Miskolcot, immáron nem miskolci hanem budapesti csövesből végül verbuválódott tehetséges, jó humorú íróként csináljon politikai-ujságírói karriert az Amerikai Népszava Online-nál. Az őrület sebhelyeit az arcán viselve, örökké viaskodva saját démonaival.

  Kezdem azt gondolni, hogy van valami kapcsolat a Miskolcon eltöltött gyermekkor és a marginális, önkívületben toporzékoló életpályák között. Van, hogy az ember arcába egy egész kelet-magyarországi város leheli bele posztszocialista traumával átitatott lényegének kénes páráját egy ködös-novemberi estén, és olyan kapcsolatokat vél felfedezni egymással össze nem egyeztethető dolgok között, amiket talán jobb lenne az idő iszapos fenekű tengerének mélyére ülepíteni, onnan pedig soha fel nem zavarni.

Ha nem tudnám pontosan, mit keresek itt, akkor minden okom meglenne a kétségbeesésre.

  És valóban, mindig jobb a tenger fenekén felejteni mindazt, ami haszontalan. Többek között azért is jöttem ide, ahova. Mindent a morajló tengerek fenekére hajítani. Ez is egy lépés afelé, hogy minden újjáépüljön majd a csodaszép romokon; egy lépés afelé, hogy az öt és a hat egymásra találjon. Az a legjobb, hogy még fizetnek is érte. Amikor először ledőltem a szállásomon, a négy falam közé, a szobába, ami csak az enyém és mindenki más messze kénytelen elkerülni, egy elmondhatatlan áldott állapot uralkodott el rajtam Éreztem, ahogy a keleti és a nyugati szelek összecsapnak a fejem felett, mint egy viaskodva a szemem dicsérő tekintetéért

  Másnap este egy utcával arrébb fordultam le. Az irány ismét kelet volt. Hát nem a mélység és magasság végtelen világai között élünk? – El kellett mennem egy helyre ahol van internet. Nem mintha tetszésemre lett volna, de legalább volt szerencsém megismerni a város egy merőben más arcát. A mozi felé vettem az irányt, végül viszont az eredeti céljaimtól eltérve úgy döntöttem mégsem nézek meg egy közepesen szar filmet. Birtokomba vettem a világhálóról, amire feltétlenül szükségem volt és azon nyomban továbbálltam, nehogy a kétely legcsekélyebb sugallatának legyen esélye megcirógatnia.

A Paprika sörkert tökéletes helynek ígérkezett némi csendes kontemplációra egy újonnan megkezdett szövegfordításon. Személyes rítusom a bárokban való olvasás előtt a hely sörének szigorú keretek között történő megízlelése. Ilyenkor rendhagyó szabályokat kell betartani az alkoholfogyasztással kapcsolatban, hogy az illuminált állapot ne csak névlegesen legyen megvilágosító jellegű, hanem az üres elnevezés mély és voltaképpen gyakorlati haszonnal bíró értelmet nyerjen. Kifejezetten meglepett, hogy egészen Miskolcig kellett elvándorolnom ahhoz, hogy a Kőbányai Sör heroizmusának dedikált bárra bukkanjak. Ez pedig valóban egy sörbár volt. Sörkert és bár: sörkertbár vagy sörbárkert, egészen pontosan, de ahogy tetszik.

Kértem egy korsóval.

  Ez a sör olyan friss volt, mint a hajnali harmat és szinte dúsabb, mint a bajor pultoslányok dekoltázsa. Illatos, mint a friss mirha gyanta. A bajszommal mélyen egyetértettük abban, hogy ideje megkóstolni.

  Az egész napos dologban megfáradt és átizzadt testem azonnal megenyhült, el is feledte saját létét egy pillanatra, amely hosszabb volt, mint a titkos Hetvenkét betűs szó. Nincs is ennél jobb tápláléka annak az aranygolyónak, ami hosszú hónapok óta úgy nő a szívem mélyén, mint az egyetlen szál nárcisz Ozírisz tetemén. Amikor a magja a helyére került, akkora volt, mint egy apró atomja az erő és dicsőség leheletének. Mára képes megvilágítani tündöklő ragyogásában az univerzum elfeledett zugait. Képes életet lehelni élettelen tárgyakba. --A szelek pedig már nem is csaptak össze, hanem belátván, hogy egyik se különb a másiknál, összegyűltek, hogy dicsérjék az estét és áldást hozzanak az univerzumra.

  Habár mindennek ellenére Miskolc továbbra is elég sekélyes helynek bizonyult. Attól tartottam, hogy nélkülem nem élveznék belőle semmit. Mondjuk ez volt a legutolsó dolog, amitől tartanom érdemes volna bármikor is. Nélkülem el sem szenvedhetném Miskolcot. Minden rajtam áll.

  Néhány hangos fiatal zökkentett ki az elmélkedésemből. Nem bizonyultak túl érdekes társaságnak. Úgy tűntek, mintha a szalagavató bankettjüket ünnepelték volna, habár ahhoz talán még túl korai a november. Pár percig hallgattam őket és hihetetlen hálát éreztem afelé, hogy ezeken a kezdeti dolgokon már rég túl vagyok. Valahol szerettem gimnáziumba járni, azt gondolom az épület magán viseli a serdülőkorom nyomait, de amint vége lett azonnal el akartam felejteni az egészet, mint egy pokoli másnapot. Soha nem vágytam vissza. Örültem, hogy örökre vége van. Épp úgy, ahogy minden folyamat lezárul egyszer.

Hazafelé még haraptam párat ízesen az esti ködből, hogy lenyugodjon a gyomrom.

Miskolc, te kibaszott állat.

Érdekes időket élünk. Ebben az országban az ősz kezdetével minden évben felgyorsulnak az események, ismét elkezdődnek a régi körök, kicsit talán új köntösben, mint az azt megelőző évben, de vitathatatlanul beindul a rozsdás gőzgép, hogy minden egyébként teljesen letargiával átitatott magyar történelmi fordulópontot a jelenben is affirmáljanak. A pokol időtlenségét.

Helan, a rejtett hely.

Mindenkiben máshogy csapódik le az őrület, az ember önmagától való félelmének megnyilvánulásai. Sok embert láttam, egyébként teljesen normálisnak tűnő életkörülmények közepette összetörni. Még több esetről hallottam. De szerencsére ebben az országban bő kézzel mérik az alkoholt, ami legalább egy adott lelkiállapotba képes az embert belekonzerválni, feltéve ha van elég. 

Soha nincs elég.

Olyannak tűnik, mintha a nagy kerék küllői beletöredeznének a saját fogásukba és a kerék agya is csak nyikorogva fordulna saját tengelye körül. Olyan, mintha egyetlen virág szirmának a lehullása is földrengéseket szítana a magatehetetlen emberek szemében, akik várják a végtelen sok krisztus valamelyikét, pont azt amelyiknek éppen jobb dolga akadt, mint az eljövetel. Biztos dúskeblű keleti nimfák ágyaiban élvezi a szoba ablakán átszűrődő első napsugarakat, miközben mézédes bort kortyoltatnak vele.

Mozgás a stabilitásban.

Nem könnyű átfordítani a dolgok folyását és engedelmességre késztetni az idő folyásának betonszilárdságú alapjait, ami se ma se holnap nem lesz ugyanolyan többé, miközben semmit nem változott. Kitaszítjuk azt ami haszontalan, olajjal kenjük fel azt, ami üdvös.

Stabilitás a mozgásban.

Ave. A jó hír az, hogy minden alámerülés közelebb visz a helyes konklúzióhoz. A rossz hír az, hogy talán már most is késő meghozni az ítéletet. Talán egyetlen szóba kéne belesűríteni azt, amit nem lehet elmagyarázni, ez a szó pedig maga lenne a mennydörgés hangja.

Amire nincs érv.

Igen, és aki ezt a szót kimondja rondább, mint a legszörnyűbb borzadáj. Ajkai bortól és szerelemtől lángolnak. Szemei el vannak takarva, nehogy akaratlanul kárt tegyenek valakiben. Nem fél attól hogy a Király kegye egyszer elvetetik tőle, hiszen az a bizonyos egzotikus fűszerű bor, amelyet kupájából iszik az Urának vére, melynek minden cseppje méreg. Tudja, hogy bármikor lesújthat nyakára a pallos, de ő így is iszik. Bátran lépdel a mocsárban, arca sebhelyes, testét ezer korbácsütés érte. Sivatag vagy hófödte fennsík, neki mindegy. Nincs vesztenivalója. Élete lett a halála és Halála az élete.

a Sebhely.

Mély és rendkívüli. Egy kereszt, amely egy pontatlanul meghúzott körbe van ágyazva, csak egy van belőle, soha nem volt másik és soha nem lesz másik. Csak egy seb létezik, az amelyiknek négy kapuja van és minden seb ennek a sebnek a hasonmása. Gyógyulása az összes seb gyógyulása és a teljes nyugalom beteljesítése minden irányban.

 Tacere / Ire

Már nagyon kevesen maradtak, akiket csönddel is le lehet nyűgözni, pedig a csönd lesz bizonyosan az egyetlen szó legvégül, s abban a mennydörgés végtelen morajlása. Nincs ember aki helyrehozná a kezdet hamis hibáját. Nincs hiba. A kezdet maga vég, és a vég ott van az elején, középen és bizonyosan önmaga a végén. Ezért a szó legyen most a mutatóujj, amely az ajkakhoz szoríttatik, igen, a mutatóujj, amely az ajkakhoz szoríttatik.

Egy órával miután az nagyapám részegen véletlenül faszonkönyökölt, búcsúzkodás közben ezt mondta:

- Csókolom azt, akit a legjobban szeretsz, add át neki!

Feladta a dolgot az öreg. Elkezdtem kutatni a fejemben az után, akit a legjobban szeretek mind közül, de nem tudtam választani, a Csillagos Égboltot, magát, megcsókolni pedig bizonyosan nem lehet.

Hazafelé, jóleső fáradtságomban, megcsókoltam egy üveg sört.

Nem mondom, hogy kis országunk a pokol lenne, de legalább a pokol kapuja igen. Nincs is ebben semmi különös, kezdünk hozzászokni a dologhoz. Az emberek legnagyobb részét annyira leköti az életben maradás gondolata, hogy nem is próbál semmit sem kezdeni a szimptómák mély orvoslásán kívül, melyek egy furcsa tátongő űrként jelentkeznek a mellkas tájékán vagy esetleg gyomoridegként, helyette inkább ezek temporális gyógyszeres kezelése mellett döntenek, hiszen az idő nagy úr és kiváltképpen kevés van belőle.

Persze kérdezhetnénk magunktól, hogy egyesek miért nem képesek feldolgozni a tényt, hogy a katasztrófák körülölelnek bennünket és még annak is meglehet a relevanciája, hogy mi magunk is egy valamilyen félresikerült apró malőr vagy kozmikus katasztrófa méla és érdektelen végtermékei vagyunk. Akárhogy is legyen, már-már teljesen természetesnek hathatnának az amolyan dolgok, amik kaotikus életünk paradox jellegének kiváltképp erotikus vonalait megrajzolják. Itt élünk, sőt mondhatni: esetenként vidáman lébecolunk, de általában sarat állunk egy olyan országban, ahol még mindig nem akarják megérteni azt a kiváltképp egyszerű és konzekvens gondolatot, amit Comte De Fenix már igen régen, de a kiváló Baudrillard viszont igazán nem régiben akvirált megértés szempontjából. Csak akkor vagy szabad, ha melletted mások is szabadok. Vagy, ha a saját szabadságodat akarod, akkor ezzel együtt minden ember szabadságát akarnod kell.

Persze ne is lepődjünk meg, helyette inkább tisztítsuk meg magunkat a generációk illúzióitól és romlottságától, nézzünk a következő gondolat elejbe, miszerint az életünk majd egészét olyan emberek befolyásolják leggyakrabban, akár globális, akár lokális értelemben, akik nálunk sokkal alacsonyabb szintű szellemi nívóval vannak megáldva.

Az saját tapasztalataimnak és az évek alatt megszerzett tudásomnak minél nagyobb hányadát vagyok képes egyetlen gondolattal felfogni, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy modernitás, mint egy érdekfeszítően bonyolult jelenség nem volt több temporális önámításnál és voltaképpen képtelen volt olyan rendszert produkálni, amik bármily ideális eszmétől elhatárolódva, pusztán a megfelelőség, objektivitás, ne adj isten józan ész nyomvonalairól szívja fel a maga bódító és elitista kokaincsíkjait, miközben mindenki elégedett.

Hoppá.

Képes volt, csak éppen itt biztosan nem.

„Emlékezz a káoszra”, zakatol a fejemben ez a kiválóan zengő felszólítás és közben azon gondolkozom, hogy miképpen tudnánk történelmi rendszerbe állítani olyan emberek tetteinek lenyomatait, akik képtelenek voltak a mindenkori releváns következtetések levonására és így nem voltak alkalmasak arra, hogy a józan ész szerint hozzák meg döntéseiket, viszont diktátorokként szoktunk emlékezni rájuk. Az az igazság, hogy a logika törvényeit csupán a logika birodalmában lehet értelmezni, és mivel a modernitás nagy elbeszélései általában érzelmi indítatásból keletkeztek azzal a szomorú, ámbár képlékeny nonszensszel kell szembesülnünk, hogy a világ, amiben élünk voltaképpen értelmetlen. Ha mindez pedig nem lenne elég, akkor megjegyeznénk, hogy úgy tűnik: semmi sem ment meg minket a totális őrülettől. Aztán persze majd a következő reggel ismét sütni fog a nap és olyan lesz, mintha mi sem történt volna.

Kegyetlen fordulatok.

Pedig a tét nő.

És valóban. Az az érzésem, hogy valaki kiváltképp nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy az emberek komolyan vegyék magukat a céltalan életükkel együtt, és minden bizonnyal jó úton járnak ennek abszolválásában, miközben minden öröm ürömmé változik, amint az ember napi megélhetési gondokkal küzd történetesen olyan emberek szubjektíve hibás döntéseiből adódóan, akiket nem, hogy nem ismer személyesen, viszont nagyon utál is. Forrongó kedélyek, feslett zászlókon kopott ember jogok értéktelen jelszavai.

Az előző nagyon rövidke bekezdésnek az aranymetszete pedig valójában ennyi, a többi vagdalkozás csupán: „komolyan vegyék magukat a céltalan életükkel együtt.” Manapság, amiknek nincs célja, vagy legalább tartalma, azok mind nagyon komoly dolgok, és ennek a libikókának a sok szinttel feljebb levő, könnyedebb oldala pedig mindazon dolgok halmaza, amik kurva komolyak, történetesen gondolunk itt azon életekre, amik a saját fenntartásukon kívül semmi mást nem képesek igazán véghezvinni, de még a saját létüknek megőrzését is nagy nehezen, gyakran bormámorba burkolózva. Ideális esetben egyébként ezt hívják rabszolgaságnak. Persze még szükségeltetik némi fűszer a jelentés meghatározásában, például az, hogy ennek következménye a szolgasorban élő emberek egyoldalú kizsákmányolása.

Most épp a görög demokrácia és az akkoriban virágzó magaskultúra jut eszünkbe, és mintha úgy emlékeznénk, hogy azon virágzó kultúra betonszilárdságú alapjait is rengeteg rabszolga biztosította. Sajnos a jelen kor, a nagy demokrácia kora, nem tud az ókori görög civilizáció elbeszéléseitől elszakadni. De azt is mondhatnánk, hogy a nagy elbeszélések csak bizonyos kiváltságos társadalmi rétegek elbeszélései, amiket sikertörténeteknek is nevezni szoktak volt.

Tehát mi most azt várjuk el az életünktől, hogy a világ valahogy másképpen működjön, mint eddig, de mindeközben az a helyzet, hogy erre a változatlan lényegi vázra koronként változó szagú és színű köntöst ugyan, de azért rá tudnánk húzni, attól tartok. Az eónok a fejünk felett fordulnak át, mi pedig elszenvedői inkább vagyunk, mintsem ezen heroikus eposzok részesei.

Szóval a világ értelmetlen. Persze, azon síró és sóhajtozó tömegek nézőpontjaiból mindenképpen, akik belátták, valami történt velük ennek hatására és aztán gyorsan elfelejtették mi is volt az.

Mégis: valamiért még a legromantikusabb keresztény szemlélet nézőpontját magunkra öltvén sem lepődünk meg úgy, mint amikor valaki fingik a metrón majd nagyon rosszalló és kérdőrevonó tekintettel néz ránk, mintha mi fingottunk volna, hogy egyáltalán nem hat meg senkit az, ha a mi kiváltképp nehéz életünk azzal tudattal telve is folydogálhatna a maga kacskaringós medrében, hogy valakik a mi szenvedésünk miatt élhetnek boldog és meghitt életet. Ehelyett, inkább azt gondoljuk, hogy „menjetek az anyátokba” vagy „basszátok meg” esetleg „rohadjatok meg mind.”

Pedig akár úgy is gondolkozhatnánk.

Mégsem tesszük.

Engem kiváltképp foglalkoztatott az a folyamat, hogy a világháborúkat követően, történetesen a vietnámi háború alatt voltak olyan emberek amerikában, akik meg voltak arról győződve, hogy drogokat fogyasztani, szabadon kúrni, nagyon sokan elmenni egy mezőre fesztiválozni zseniálisan jó és kifizetődő dolog, nagyon széles spektrumú, tömeges önkifejezésének részévé válni meg még nagyon jobb dolog. Aztán bláblá, történt valami, de gyanítom még az A.I.D.S. járványon kívül is történt valami, valószínűleg sok valami történt, történetesen ezek az emberek felnőttek és aztán egy nagyon hasonlóan zárt és erőltetett értékkészletet próbáltak ráerőltetni a saját gyermekeikre, mint ami ellen ők is lázadtak 20-30 évvel azelőtt. Hasonló hullámok egyébként máshol is voltak, csak az volt valamiért az első és a legnagyobb ilyen, ami már csak a köztudatban is képes volt átvészelni az elmúlt nagyjából negyven év médiahackjait. A többi hasonló hullám nem volt ilyen szerencsés.

Voltaképpen lövésem sincs, hogy mi a fasz történhetett velük.

Mondhatnám, hogy kurvára mindegy. Felkiálthatnék, hogy a múlt maradjon a múltban, hiszen mintha ezt kívánná tőlünk a Bölcsesség, meg azt, hogy legyünk erősek, tartsunk ki, álljuk a sarat, de nem teszem, mert az az érzésem, hogy ugyan azokat a nagy köröket futjuk végig újra és újra és ha legközelebb lesz egy jobb kor, amikor megeresztik a pénzcsapokat a tömegeknek a gondoskodó és védelmező szárnyai alatt oltalmazó kormányaink, akkor kéne majd okosabbnak lenni és valamit egészen másképpen csinálni mint eddig. De talán ez ennél sokkal jobban ki van találva. Persze időről-időre megint szabadok leszünk miközben nem hiszünk ebben az egész bullshitben. Főleg, hogy már tudjuk, hogy az élet voltaképpen teljesen felesleges és azt egyáltalán nem tudjuk, hogy mit tartogat számunkra a jövő. Sötétség és félelem, Ádám és Éva elfeledett gyermekei.

Ez egy egyébként örökös harc szolga és úr között. Akik hagyják magukat szolgák maradnak per se, akik önbecsülésük és önmagukba vetett értékességből adódó hitből kifolyólag nem alacsonyodnak le túlmenően azért hellyel-közzel alkuképesek. Egyébként nem is tűnik ez olyan bonyolultnak így leírva.

Engem az információ valamiért mindig megtalált. Ha sok minden nem is csúszik át a kezeim alatt bőséggel, valamiért az információ olyan tetemes mennyiséggel áramlik, hogy gyakran alig van kapacitásom feldolgozni. Minidig a megfelelő emberek ejtik ki a megfelelő mondatokat a megfelelő időben. Valahogy így működik. Sajnos ha az úr kontra szolga harc logikájában gondolkodik valaki, akkor a jelenlegi tények is azt mutatják, hogy a tömegek vesztésre állnak a világ tökéjét uraló nagyjából egyhatod százalékkal szemben és a tömegek hiába állnak időről-időre a sarkukra, a helyzet ennél sokkal kellemetlenebb lesz a jövőben. Abban hiszek, hogy a jövőben egyetlen egy dolog lesz képes megmenteni az Embereket – rámutatunk arra, hogy az ember itt történetesen nagy E-vel van írva, ami semmilyen szempontból nem összetévesztendő azon emberekkel, akik keveset éreznek. - Ez pedig az önismeretből adódó önbecsülés, továbbá a cél és akarat, mondhatnám értelem, amivel mindez felruházza valakinek az életét. Attól tartok e nélkül az Emberiség nagyon belátható időn belől fog történelmi mélységekre süllyedni és még ezzel együtt sem lesz könnyű, de mindez nélkül, a józan ész nélkül egészen biztosan lehetetlen. 

Az egyetlen zavarba ejtő aspektusa annak, amikor kiváló sörről és sörözőről értekezünk, hogy az ember bizonyos atavisztikus igényeit pedzegetjük ezzel. Igen, hiszen ha számba vesszük mindazokat a dolgokat, amikre vágyunk és elmélyedünk személyünk ezekre reflektáló ismert és még ismeretlen aspektusaiban, rá kell jönnünk, az önismeret elsajátításához, egyszeri és megismételhetetlen lényünk feltérképezésére megfelelő körülményeket kell kialakítanunk.

Az ember, mint olyan, legyen megtestesülésében a megszámlálhatatlanul végtelen lehetőség közül bármelyik, csak akkor tud igazán kiteljesedni és önmaga középpontjára találni, hogy megfelelő tükröt tart maga elé és ezt szemlélve, mint önmaga előtt megjelenő önmagával kapcsolatot tud teremteni. Hogy jön ez a sörözőhöz, hovatovább miképpen kapcsolódik ez a sörhöz?

Elmondom.

Az ember legyen akármily erős, vehemens, legyen akármily képes tűrni és viselni a külvilág betörését a saját, zárt szellemi és lelki lényegébe, igényelje akármennyire is a súrlódást vagy a kapcsolódást embertársaival, időről-időre vissza kell találnia önmagához nagy levegőt véve, hogy így lelkében a teljesség érzése lehessen úrrá egy időre, mielőtt ismét felölti magára hiú páncélját és nekiveselkedik a világ forgatagának. Minden ilyen pihenés alkalma alatt lehetősége van a kötelezettségeit elhagyni egy időre és azoknak a dolgoknak szentelnie idejét, ami kikapcsolja és megnyugtatja, mindezeken felül alkalma nyílik feldolgoznia magában a monoton élet sikereit, veszteségeit, tetteinek következményeit. Ezeket pedig bizalmas társaival rendre meg is tudja osztani társasági légyottokon, ha igényli.

A söröző, mint olyan az egyik legkiválóbb hely ezen önreflekszív cselekvések elvégzésére és kiértékelésére, hovatovább a sör az egyik legkiválóbb katalizátora a kontempláció, nyugalom és pihentető derű állapotainak elérésére. Itt pedig referálunk most a kultúrára, mely szoros kapcsolatban áll a fent említett cselekvésekkel.

A kultúrának dinamikus értelmemben mindjárt van kettő eseménye, amire eddig talán még nem mutatott rá senki. Az egyik a kultúra teremtése, a másik a kultúra emésztése. A második esemény akkor megy végbe, ha a kultúra teremtésének olyan körülményei vannak, amik valóban emészthető kultúrát nemzenek.

Az emészthető kultúra teremtése nagyon kényes folyamat és hiába mondtuk azt, hogy ennek tökéletes bölcsője lehetne a söröző és kiváló katalizátora a Sör fogyasztása, bátorkodnunk kell pontosítani azt, hogy mire gondolunk. Felnőtt, önmagával bizonyos értelemben jó viszonyban álló ember nem azért iszik már, hogy szabad akaratát a hétköznapi csalfaságoknál sokkal kevésbé uralja, hanem, hogy elméje lenyugodjon az emberek súrlódásaiból keletkező viharok zajától, ezen felül pedig, hogy felfrissüljön, kitárulkozzon, az új dolgok iránt fogékonyabbá váljon, önmagával való viszonyát sokkal teljesebb spektrumban legyen képes ápolni és képes legyen örülni a létezése némely esetben nehezen elhihető szépségeinek. Az ilyen ember tudja, hogy minden vágya mögött egyetlen igaz vágy lakozik, az, hogy teljes egészében meghódíthassa saját univerzumát és kiteljesedhessen önmaga szimbolikus szépségében és tökéletességében. Ezen hódítási folyamat produktumainak összességét akár nevezhetjük a Kultúrának is, viszont hozzá kell tennünk azt is, hogy a fent említett kényes és nagy gonddal elvégzendő cselekvéseket erre alkalmas helyen kell elvégezni.

Itt pedig eljutottunk oda, hogy a kultúrateremtés egyik kiválóan alkalmas intézményéről pár kedves szót szóljunk, nevét említve a Sörözőről és arról, hogy mégis milyen italt mérnek ott.

A Sör nem összetévesztendő azzal a sörrel, amit az emberek azon sörözőkben isznak, ahova azért mennek, hogy nem sokkal később átmenjenek egy másik sörözőbe, hogy aztán ugyan azt a vizezett és enyhén poshadt löttyöt igyák, mint az előzőben, csodára várva, hátha ezen igazi sörnek egyáltalán nem mondható lötty kóstolgatása megváltoztatja a sorsuk lefolyását. Az igazi Sörözőben, ahol Sört mérnek, nem üvölt a zene és a vendégek közepes mérvű morajlásán kívül soha nincs nagyobb zaj. A Söröző nem diszkó, nem klub és a Sör nem lőre, de nem is koktél. A Sörözőnek alkalmat kell szolgáltatnia arra, hogy az ember mind szociális életet élhessen, feltárja lelkét, átgondolja, mily’ játékokat üzött vele Fortuna az elmúlt időben, mindezt pedig jókedvbe és kellemes, nyugodt derűbe burkolózva legyen alkalma megcselekedni.

 A Sört nem isszák, hanem elsősorban fogyasztják, minden kortyát annak megfelelő tisztelettel és odaadással megízlelve, hiszen minden korty egy újszerű élményt és a lélek elégedettségének egy újabb spektrumát nyújtja. Minden korsó Sör, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, az ital állaga, hőmérséklete tökéletes harmóniában van egymással, habja nem kellemetlen melléktermék, hanem a műalkotás koronája. Színe általában a Nap valamelyik napszakában tündöklő fényével harmonizál, és hogyha feltartjuk a frissen kicsapolt korsónkat valamely napszakban és hagyjuk, hogy a Nap fénye átsüssön az üvegen, furcsa és misztikus érzés lesz urrá rajtunk amint a buborékokat szemléljük felfelé kúszni a kezünkben tartott gyönyörű italban.

Váncsa István Géniusza, aki ezen írás ihletője volt úgy kezdte a Sör című esszéjét:”Ha rendben folydogálnának a dolgok ezen a világon” és ezzel gondolattal foglalta keretbe azon utópisztikus vízióját, amiben a megfelelő Sörözőről és az abban mért megfelelő Sörről értekezik. Habár az írás hihetetlen magas nívóját és gondolatainak zsenialitását soha nem akarnánk eltagadni, mégis azt kell mondjuk: a világban a dolgok nem folydogálnak rendben és talán ez mindig így volt. Jelen pillanatban 2013-ban, Magyarországon is így van ez. A dolgok nem folydogálnak rendben. Viszont azt mondhatnánk, hogy ha van olyan intézmény, amit akár Kulturális Sörözőnek is hívhatunk, ahol kiváló minőségű Söröket mérnek, akkor talán a világban is sokkal gyakrabban lesz igaz az állítás, hogy „Rendben folydogálnak a dolgok”. Szerencsére a magyar sörkultúra egyre inkább virágkorát éli, kiváló söröket főznek és mérnek, egyre kiválóbb intézményekben. Váncsa István víziója egy szebb és nyugodtabb világról, de ha más nem is, annak elérésének lehetőségéről, annak, aki ezt igényli, kezd megvalósulni. A régiek meg voltak bizonyosodva arról, hogy a Sört, mint amazt, habár kultúránként és civilizációnként változó karakterű, de mindig az emberi nemet oltalma alá helyező isten adománya volt. Így volt ez a borral is, habár a bor jelen esetben egy másik történet, gondolatkör része és egyébként is a régi mítoszok már nem a mi életünk mítoszai, tanításaik már csak részben feleltethetőek meg a mi, modern, de lehet akár posztmodern vagy poszt-posztmodern életünkre nézve. A mi kultúránk már egy egészen másik kultúra, amivel egyetemben létünk nagy kérdéseinek formái is átalakultak, ha az origói a régiek is maradtak.

Hogy további gondolatainknak kantárját pedig most megfoghassuk, annak konstatálásával szeretnénk lezárni ezt a kellemes és nyugodt kontemplációt, hogy midőn a világ helyet szorított a hozzánk hasonló emberek számára, hogy lelkiismeret furdalás nélkül élvezhessük az élet azon ajándékait, amik elménket megtisztítják a kéretlen és hasztalan dolgoktól. Immáron van intézmény és katalizátor, hogy ismét elvethessük magunkban a kultúránk magvait. Amelyik mélyen tisztelt olvasó pedig nem ért velem egyet, szolgáljon hát bizonyítékul eme írás számára, ami épp egy ilyen intézmény kiváló sörének kortyolgatása közben fogant a 16. kerületi Legenda sörfőzde teraszán, de ha még ez se lenne elég, legyen hát saját természetében fellelhető mély öröm és megelégedettség kiaknázása a bizonyíték, amint nem azt a vizezett, kissé poshadt, húgyszínű italt fogyasztja, amire hosszú-hosszú éveken keresztül azt hazudták nekünk, hogy bármi köze lenne az igazi Sörhöz.

A vacsora kellemesen telt. A menü nem volt túl különleges. Húsleves és borsos tokány. A család minden tagja igen magas szintű jóízűséggel és kellemmel fogyasztotta el az összes étket, amit eléjük raktak. A legkisebb unokának csak úgy csorgott végig az állán a szaft és mennyire mosolygott belé a kis lurkó. Olyan mohón evett, hogy inkább az arcán kötött ki az étek, mintsem a szájában landolt volna. Vacsora közben megbontottak egy jó üveg bort. Igazi kraftossat. A idős családfő nagyon büszke volt az idei termésére.  "Ezt magam palackoztam" - Mondta büszkén. - Nagyon jól esett neki a borsos tokányra. Annyira, hogy legalább háromszor szedte tele a tányérját. A vacsorát a nagy mohóság miatt mindenki hamar befejezte. Mikor a végén a sütemény elfogyasztását is maguk mögött tudták, a bölcs öreg hátradőlt a székben és azt mondta: "Soha többet nem eszek, ma úgy jóllaktam". A szavát megtartotta és nem több, mint három hét múlva el is temették.