A harmadik napon átültem a dohányzóasztal jobb feléről a bal oldalira, kezembe vettem a söröm és azonnal belémnyilallt a gonzóság szabályai közül a legfontosabb - eddig még nem deklarált: „mindig tartsd a sörödet a radiátortól a legtávolabb”. Ki fogom bővíteni a Káosz manifesztőját, sőt mi több, addig fogom szépíteni, amíg csapot-papot nem hagyva meghódítja a világot, mint egy tojásból kikelt érett Nietzsche, aki túl sokat felejtett ahhoz, hogy elmulassza a saját reinkarnációjának premierjét.
A térség kihalt, tonnás a hideg, közel a határ, de én még is itt vagyok. Ezerhatszáz hektár ősi időkben is lakott vidék. Kapuja keletnek és nyugatnak. Vidék, melyért ezrek adták az életüket, becsülettel, boldogan, ordítva, vonyítva, éhezve, sebesülten, vérben fürödve. Most nyugodt, csendes környék. A lehető legjobb kifejezésekkel élve: takaros házakkal és székelykapukkal. Vonyít a szél.
A patak csorgásának hangja egész otthonossá varázsolja a lidérces éjszakát.
A csapos azt mondja: „engedek neked egy sört”, „töltök egy pálinkát”. Ez egy igazi bajor alkimista is lehetne – gondolom magamban. Érzem, ahogy kiolvad a csontjaimból a velő.
Jó. Már csak pirítós kell, semmi több.
Egy kisseb muslincaezred támadja meg az italomat, ezzel gondoskodva a napi fehérjebevitelemről. Apperitivenek ágyasat kérek – mondom -, lehetőleg szilvát, de azt szépen. Akkor legyen szilva. Kicsit angolosnak tűnt a bozoki imperial megnevezésel operáló étterem szalonja, legkevésbé sem hasonlított az osztrák vendéglőkre, amik veszélyesen közel lehetnek éppen; már nem is vagyok éhes, csak innom kell.
Ha méltattam volna odafigyelni a külvilágra egy kicsit jobban, mint amennyire nem, biztos élesebb emlékeim lennének róla, mármint az étteremről de az a helyzet, hogy nem méltattam és még annyira sem érzem magam rosszul emiatt. De legalább kifejezetten megnyugtat, hogy mégsem volt annyira fontos az az étterem, midőn amennyire valóban érdemtelen mindenféle megemlékezésre.
Hamis érvelés.
A vándor nem kérdez, nem méltat, inni és enni kér, majd aludni tér, aztán továbbáll és felejt.
Itt a zuhanyzó, itt a tv, kezdje a magyar egyel, de van 160+ csatorna, ezzel lehet bekapcsolni a beltéri a készüléket, de ezt már nem kell használni, mert a beltéri egységet kell onnantól nyomkodni és akkor az egyes után a kettes jön, utána nincs hármas, viszont jön az rtl, meg a duna, meg…
Nem kell, köszi.
Ma este maximum Megadeth-et akarok hallgatni. Legvégső esetben. És ha az bekövetkezik, akkor azt és semmi mást.
A kulcs fordulása a zárban; fém súrlódik fémhez a nyílásban. Reszket, gyengén akad, feszül, roppan, enged.
A gyönyör hangjai.
Egy dolog bántott csak. Nem volt lehetőségem írni, amikor a Villámcsapás világította be az egész vidéket és a térség vörösen izzott, mint egy háromágú rubint szív, amikor a szentélyben felállítják a duruzsuló hanggal kántáló papjai az ősi testvériségnek, miközben a Gyöngyök Anyját dicsőítik; az Hatalmas Tengerek mélyén hárfázót, azt, akinek kagylóhéj a trónusa. Asi, de gyönyörű vagy a romlottságoddal és a kegyetlenségeddel együtt is! Az aranybőrű asszony, aki tejút-ágyon paráználkodik a jáspis-szemű Leviathannal; élvezetükben elejtetetek egy gyöngyöt, ami méreggel van felkenve. A gyöngy hullajtásában pedig a mérgen az Igazság első csillanásaként tükröződnek a Nap sugarai, mielőtt az belecsapódik és megtermékenyíti a Csillagok Sötét Otthonát, igen, a Csillagok Sötét Otthonát.
Ahhoz, hogy ilyet interpretáljak még én sem vagyok elég ritka.
Sem elég vad.
Sem elég szelíd.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.