A Tokaji borozó tulaja kilenc reteszre zárta kocsmájának faragott kapuját. Azt gondolom még nincs minden veszve, itt minden bizonnyal lehet valamit csinálni kedd este, még akkor is, ha pont annyira céltalan és érdektelen cselekvésről legyen szó, mint maga a hely ahová valahol mélyen kerülni akartam egy időre – és végül kerültem is. A következő, „Kóser söröző” nevet viselő korcsmából baljós sötétség és rezzenéstelen csend áradt, az utcán negyven éves, régimódi kurvák eregették boglyas hajukból a dohányfüstöt, mellettük a kapucnijukat fejükbe húzott emberek siettek az utcán mindegy hova, csak a környékről el. A dohányboltban a bejárati ajtót felölelő 1,5 négyzetméteres helyet négy centiméter vastag üvegkalitka zárta körbe. A kasszás táskák szemekkel kérdezett vissza, hogy mit kérek.

19 óra 57 perc.

  Megkerültem a koszos épülettömböt, végre kikerültem a kivilágítatlan utcából és betévedtem a buszvégállomás parkolójában lévő sörözőbe, ami nem tűnt annyira rossznak kívülről, mint amilyen pállott, két napos kiizzadt pálinkaszag töltötte be belülről. Itt már nem is kérdezték meg mit szeretnék, csak biccentettek, hogy vajon a jobb oldaliból akarok-e inni vagy a balból, visszabiccentve jeleztem, hogy az egyikből vagy a másikból; jelen helyzetben semmi értelme nem lett volna mondani bármit is, csak csendesen fizetni, tíz forint borravalót adni és leülni egy asztal mellé. Odakint.

  Amikor elindultam ide, még azon járt az eszem, hogy sétálok egy kellemeset, felveszem a város lüktetését, mindeközben friss levegőt és üde dohányfüstöt szívok magamba, viszont akkor még nem gondoltam, hogy ez a város nem az a város, pedig egyenesen tudnom kellett volna mindezt, de jelen esetben azzal kellett szembesülnöm, amit elmulasztottam mérlegelni, vagy hanyagságból vagy nemtörődömségből; ez már teljesen lényegtelen.

  Még bele sem ittam a sörömbe, épp rágyújtottam, amikor egy részeg öregember lépett oda hozzám és egy fekete plüssállatot kezdett el némán lóbálni előttem. Közben nézte, ahogy én nézem őt, amint néma idiótaságában lóbál egy néhai, gondolom nem leendő gyermekjátékot. Megkérdezte nem kell-e, mondtam, hogy nem és mosolyogtam rajta, gondoltam viccel, de nem viccelt, és pedig szemmel láthatóan megijedt a mosolyomtól ahelyett, hogy megsértődött volna. Lehet, hogy megcsillant a valami a szemüvegemen, amire nem számított. Pár másodpercig még meredtünk egymásra, mire összeszedte a bátorságát és kért egy cigit. Mondtam neki, hogy nekem csak tekert cigim van. Neki az is megfelelt. Megcsináltam neki, de amikor felé nyújtottam, mégsem fogadta el és sietve távozott.

  A söröm befejeztével elkezdtem visszafelé sétálni a szállásomra és eszembe jutott két név. Pataky Attilla és Para-Kovács Imre. Kettőjükben semmi közös nincs Miskolc örökérvényű bélyegén kívül. Az egyik elhagyta Miskolcot, hogy az Edda frontembereként, a tizenhatodik kerület egyik nagyon gazdag építőipari beruházójának kezei alatt több évtizedes karriert fusson be, majd végül, immáron a heroinfüggőségét is maga mögött hagyva földönkívüliek szexrabszolgájává és a fehér fény nagykövetévé tüntesse ki magát a Blikk címlapján. A másik pedig szintén elhagyva Miskolcot, immáron nem miskolci hanem budapesti csövesből végül verbuválódott tehetséges, jó humorú íróként csináljon politikai-ujságírói karriert az Amerikai Népszava Online-nál. Az őrület sebhelyeit az arcán viselve, örökké viaskodva saját démonaival.

  Kezdem azt gondolni, hogy van valami kapcsolat a Miskolcon eltöltött gyermekkor és a marginális, önkívületben toporzékoló életpályák között. Van, hogy az ember arcába egy egész kelet-magyarországi város leheli bele posztszocialista traumával átitatott lényegének kénes páráját egy ködös-novemberi estén, és olyan kapcsolatokat vél felfedezni egymással össze nem egyeztethető dolgok között, amiket talán jobb lenne az idő iszapos fenekű tengerének mélyére ülepíteni, onnan pedig soha fel nem zavarni.

Ha nem tudnám pontosan, mit keresek itt, akkor minden okom meglenne a kétségbeesésre.

  És valóban, mindig jobb a tenger fenekén felejteni mindazt, ami haszontalan. Többek között azért is jöttem ide, ahova. Mindent a morajló tengerek fenekére hajítani. Ez is egy lépés afelé, hogy minden újjáépüljön majd a csodaszép romokon; egy lépés afelé, hogy az öt és a hat egymásra találjon. Az a legjobb, hogy még fizetnek is érte. Amikor először ledőltem a szállásomon, a négy falam közé, a szobába, ami csak az enyém és mindenki más messze kénytelen elkerülni, egy elmondhatatlan áldott állapot uralkodott el rajtam Éreztem, ahogy a keleti és a nyugati szelek összecsapnak a fejem felett, mint egy viaskodva a szemem dicsérő tekintetéért

  Másnap este egy utcával arrébb fordultam le. Az irány ismét kelet volt. Hát nem a mélység és magasság végtelen világai között élünk? – El kellett mennem egy helyre ahol van internet. Nem mintha tetszésemre lett volna, de legalább volt szerencsém megismerni a város egy merőben más arcát. A mozi felé vettem az irányt, végül viszont az eredeti céljaimtól eltérve úgy döntöttem mégsem nézek meg egy közepesen szar filmet. Birtokomba vettem a világhálóról, amire feltétlenül szükségem volt és azon nyomban továbbálltam, nehogy a kétely legcsekélyebb sugallatának legyen esélye megcirógatnia.

A Paprika sörkert tökéletes helynek ígérkezett némi csendes kontemplációra egy újonnan megkezdett szövegfordításon. Személyes rítusom a bárokban való olvasás előtt a hely sörének szigorú keretek között történő megízlelése. Ilyenkor rendhagyó szabályokat kell betartani az alkoholfogyasztással kapcsolatban, hogy az illuminált állapot ne csak névlegesen legyen megvilágosító jellegű, hanem az üres elnevezés mély és voltaképpen gyakorlati haszonnal bíró értelmet nyerjen. Kifejezetten meglepett, hogy egészen Miskolcig kellett elvándorolnom ahhoz, hogy a Kőbányai Sör heroizmusának dedikált bárra bukkanjak. Ez pedig valóban egy sörbár volt. Sörkert és bár: sörkertbár vagy sörbárkert, egészen pontosan, de ahogy tetszik.

Kértem egy korsóval.

  Ez a sör olyan friss volt, mint a hajnali harmat és szinte dúsabb, mint a bajor pultoslányok dekoltázsa. Illatos, mint a friss mirha gyanta. A bajszommal mélyen egyetértettük abban, hogy ideje megkóstolni.

  Az egész napos dologban megfáradt és átizzadt testem azonnal megenyhült, el is feledte saját létét egy pillanatra, amely hosszabb volt, mint a titkos Hetvenkét betűs szó. Nincs is ennél jobb tápláléka annak az aranygolyónak, ami hosszú hónapok óta úgy nő a szívem mélyén, mint az egyetlen szál nárcisz Ozírisz tetemén. Amikor a magja a helyére került, akkora volt, mint egy apró atomja az erő és dicsőség leheletének. Mára képes megvilágítani tündöklő ragyogásában az univerzum elfeledett zugait. Képes életet lehelni élettelen tárgyakba. --A szelek pedig már nem is csaptak össze, hanem belátván, hogy egyik se különb a másiknál, összegyűltek, hogy dicsérjék az estét és áldást hozzanak az univerzumra.

  Habár mindennek ellenére Miskolc továbbra is elég sekélyes helynek bizonyult. Attól tartottam, hogy nélkülem nem élveznék belőle semmit. Mondjuk ez volt a legutolsó dolog, amitől tartanom érdemes volna bármikor is. Nélkülem el sem szenvedhetném Miskolcot. Minden rajtam áll.

  Néhány hangos fiatal zökkentett ki az elmélkedésemből. Nem bizonyultak túl érdekes társaságnak. Úgy tűntek, mintha a szalagavató bankettjüket ünnepelték volna, habár ahhoz talán még túl korai a november. Pár percig hallgattam őket és hihetetlen hálát éreztem afelé, hogy ezeken a kezdeti dolgokon már rég túl vagyok. Valahol szerettem gimnáziumba járni, azt gondolom az épület magán viseli a serdülőkorom nyomait, de amint vége lett azonnal el akartam felejteni az egészet, mint egy pokoli másnapot. Soha nem vágytam vissza. Örültem, hogy örökre vége van. Épp úgy, ahogy minden folyamat lezárul egyszer.

Hazafelé még haraptam párat ízesen az esti ködből, hogy lenyugodjon a gyomrom.

Miskolc, te kibaszott állat.