Eladtam a gitáromat. Pénzért.
Ezzel valójában az elveim
egy részét adtam el.
Ahelyett, hogy felhagytam volna
az elavult elvekkel,
Pénzzé tettem őket abban bízva,
hogy ez szolgálja az érdekeimet.
Aztán, amikor a rezignáltság első jele
megformálódott bennem, és eladhattam
volna az erősítőmet is, meggondoltam magam.
Nem vagyok jobb egy politikusnál, aki
a korral, növekvő lustasággal a
könnyebb utat kezdi el választani,
olyan arcát mutatva a világ felé,
ami megfelel a szelek elvárásainak.
Aztán rájöttem, hogy az elveim is
a részemet képezik, az elveimmel
magamat adtam el, az önbecsülésemet
így nem vagyok
jobb egy kurvánál sem.
Eladhattam volna az önkifejezésemet
eladhattam volna a művészetemet,
eladhattam volna azt az érzést, ami
számomra az életet jelenti.
Eladhattam volna az örök szépségemet.
Az zenén keresztül eladhattam volna
azt ami igazán vagyok,
Az igazságomat.
De a gitáromat, elveimet, és ezzel együtt
a lényem egy részét adtam el,
Ami az életem is egyben.
Hiába, hogy az erősítő megmaradt,
Fél lábbal beleléptem a saját síromba.
Önként.
Ez a vers, csak ennyi maradt belőlem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.