gonzoworld

   Sárba degradálom a bajnokot, a fényes pallosú győztest, rámutatok arra, amitől fél naplemente után, a szemhéja belső felébe karcolom minden gyengeségét, megöntözöm vadhajtásait, szüretelek és újra vetek. Ő a fekély királya, az éleslátású dizőz férjura, a hüllők lusta vezére, aki a halál pattanásos torkába irányítja megtört, hidegvérű seregét minden nemzet nemzeti ünnepén, akinek a naptárjában nincsenek feljegyzések, csak vastag, kék krétával rajzolt pipák, néhol piros ikszek, Szenteste alkalmával pedig pihenni tér, belövi a televíziót, és ezerhuszonharmadik alkalommal is verejtékesre izgulja foteljét a betörők és az élelmes (később erős drogfüggő) kisfiú kiszámíthatatlan sakkjátszmáján, ezen a hollywoodi hét könyörtelen pecsétnyi kompetíción. 

   A hiba valahol a sejtek összjátékában keresendő, de még nem látom át teljesen, hogy pontosan merrefelé. Egyedül a hiba létezésében vagyok biztos. 

   Ma a bajnokkal Kocsordon jártunk, abban a faluban, amit egy bizonyos Szalacsi Sándor nevű gyilkos és alkoholista néptribün helyezett el kis hazánk kulturális térképén. Kocsord átlagos magyar falu átlagos magyar emberekkel, pazar reprezentációja mindannak, ami temérdek hasonszőrű településsel egyetemben sokak számára rémálommá változtatja ezeket a mikrokörnyezeteket. A bajnok például felhívta a figyelmemet arra a túlsúlyos objektumra, aki kempingkerékpáron közlekedett, nehézbeton-fehér színű trikóban, bojtos téli sapkában; a szájából cigaretta lógott, járműve hátuljára egy talicska volt erősítve (ha lehet így mondani, menetiránynak háttal - a talicska fogója pediglen a bicikli hátsó kereke felé nézett). Sem a bajnok, sem jómagam nem szántunk elég időt arra, hogy az egyébként lehetetlenül lassan andalgó tempóban szinte egy helyben álló kollégát jobban szemügyre vegyük, az azonban egészen bizonyosan kijelenthető még e futó pillantás nyomán is, hogy ahol a praktikum ilyen elválaszthatatlanul kötődik az egyszerű testmozgáshoz, hovatovább értékes kikapcsolódáshoz, ott gond bizony nem lehet, a lelemény és az invenció páratlan egyvelege fényes győzelmet arat a konvenciókkal szemben. 

   Kardélre hányom a ténfergést, haladásomnak irányát kelet felé pozícionálom, a bajnokot átültetem az anyósülésre, és rálépek a gázra, távolodom a honi megszokástól, a meleg ágytól, a konyhában piruló hagyma illatától, a toalett megbízható rózsatövis-ánizs-kaucsukszagától, elhagyom Kocsordot, közeledik a határ, pedig nem is erre indultam.

   Igyekszem nem elhagyni magam és nem bedobni egy rumot valamelyik talponállóban, úgyhogy megpróbálok az útra koncentrálni, miközben a bajnok kajánul röhög rajtam, csapkodja a térdemet, és kitartóan gúnyol. Rágyújtok, dühösen kihamuzok az ablakon, a főúton pedig százhúszig tolom a vekkert, bár olyan kátyúk vannak a betonba robbantva, hogy szlalomoznom kell a szembejövő sáv és a sajátom között.

   Másfél órányi padlógázzal a nem létező cél előtt kivágódok egy pihenőbe, feltépem a kocsi ajtaját és elrohanok hugyozni. Berontok a nyilvános WC-be, ami faltól-falig van kenve szarral. Megtorpanok, és nagyon óvatosan kihátrálok.

   Nem léptem bele.