gonzoworld

   Első szabály. Soha ne utasítsd vissza az ajándék sört. Akkor se, ha nincs rá szükséged, akkor se, ha van pénzed, akkor se, ha nincs egy vasad se, akkor, se ha részeg vagy, akkor se, ha józan vagy, akkor se, ha beteg vagy, akkor se, ha nem szereted a sört. Voltaképpen szereted a sört és ezt te is tudod.

   Második szabály. Az élet egy kurva - a legjobb fajtából. 365 napból 364-szer meg fog csalni, viszont azon a maradék egy napon - hálából amiért nem láncoltad magadhoz - végtelenül kedves lesz hozzád, és ha észreveszed a közeledését, bármit megkapsz tőle.

   Harmadik szabály. A magány is egy kurva. Mindenkivel enyeleg. Pakolj alá rendesen, ha éppen nincs más hátra. Végtére is imádod a magányt és ezt te is tudod.

   Negyedik szabály. Ne foglalkozz azzal, aki folyamatosan a szavadba vág és belepofázik abba, amit csinálsz. Egy csárdára elég egy zenész. Ha pedig egyszer lesz anyósod, akkor őt úgyis kötelességed lesz meghallgatni néha. Ugyanolyan gyökérségekkel fog traktálni, mint az, aki folyamatosan a szavadba vág és belepofázik abba amit csinálsz.

   Ötödik szabály. Jelen esetben nincs ötödik szabály.

   Hatodik szabály. Ha teheted, mindig nyiss ki egy sört, dőlj hátra, vegyél egy mély levegőt és nyugodj meg.

   Hetedik szabály. Ha nem teheted meg azt, hogy kinyiss egy sört, akkor lehetőleg igyál egy jó kávét. Amikor pedig először belekortyolsz abba, függetlenül attól, hogy milyen íze van, mondd hangosan és elégedetten: „De kibaszott jó ez a kávé.” Az emberek irigyelni fognak ezért.

   Nyolcadik szabály. Kurvák, politikusok, diktátorok, sámánok mindig voltak, vannak és lesznek, de főleg olyanok, akik nem olyanok, mint te, viszont abból rengetegen. Barátkozz meg a gondolattal.

   Kilencedik szabály. Ha valaki azt mondja, hogy valamit nagyon nem jól csinálsz, akkor biztos lehetsz benne: jól csinálod.

  Tizedik szabály. Ne foglalkozz a plebs kínjaival. A saját kínjaiddal se foglalkozz. Inkább igyál egy sört, dőlj hátra és nyugodj meg. Rosszabb már úgyse történhet veled, hát akkor ne bassz ki magaddal.

   Tizenegyedik szabály. Szeresd a káoszt. A káosz csak azokat károsítja, akik képtelenek elfogadni a valóságot.

   Tizenkettedik szabály. Ne kapaszkodj idióta tündérmesékbe. Ahogy a bölcs Torrente mondta: "Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni." Jobb túlesni rajta és elfogadni az élet játékszabályait.

   Tizenharmadik szabály. A 13-as szám a te szerencseszámod.

   Tizennegyedik szabály. Isten nem lakhat egy kutyában, se egy macskában. Tiszteld az állatokat, de nem kell piedesztálra emelni őket azért, mert azok, amik. Téged sem fognak leszopni ilyen blődségek miatt. Ha az ellenkezőjét állítod, akkor hazudsz. Hagyd abba a hazudozást. Ismerd be: ha gonzóarc vagy, akkor neked úgyis mindegy.

   Tizenötödik szabály. Az ellenségeid valószínűleg nagyon sokat unatkoznak, ha veled foglalkoznak és nem magukkal. Kiváltképp tökéletes indikátorai annak, hogy beláthasd végre: jól csinálod.

   Tizenhatodik szabály. Nőkkel csak onnantól foglalkozz, miután megfosztottad őket a ruháiktól. Végtére is csak ennyire tartanak téged. Egyéb esetben rengeteg pénzed és időd fogod rájuk költeni és valószínűleg utólag, amikor már rég elhagytak, megaláztak és kinevettek, azt fogod érezni, hogy nem érte meg.

   Tizenhetedik szabály. Ha eddig eljutottál az olvasásban már egészen biztos, hogy gonzóarc vagy. Légy rá büszke, de az emberek elől mindenképp rejtsd el az örömöd. Nehogy azt higgyék, hogy lottót nyertél és egy csomó értelmetlen paraszttal kelljen foglalkoznod. Elbasznák az örömöd, és ezt te is tudod. Egyébként jobb, mintha lottót nyertél volna, de ezt ők úgysem fogják megérteni soha és nem is tartozik rájuk.

   Tizennyolcadik szabály. Ne csodálkozz azon, ha az emberek rettegő tekintettel néznek rád az utcán. Te is rettegsz magadtól, mert tudod, hogy van miért.

   Tizenkilencedik szabály. Ne köss alkut a démonaiddal. Ez egy egyirányú lejtő. Felfelé nincs út.

   Huszadik szabály. Ha egy hajléktalan pénzt kér tőled és nincs cigid, nyugodtan kérj tőle egyet. Ha nem lenne cigije, akkor cigit kérne és nem pénzt.

   Huszonegyedik szabály. Tanulj meg veszteni, és gondolj közben arra, hogy amikor az ellenfeled meg van győződve arról, hogy nyert, lehet, hogy a legfontosabbat vesztette el éppen; önmagát.

   Huszonkettedik szabály. Felejtsd el az ostoba szabályokat. Ha teheted, nyiss ki egy sört, dőlj hátra és nyugodj meg. Ez a legfontosabb.

     Igen. 

   Zajong valahol a mélységek ringó hullámain, szirének énekétől részegen tajtékzik a türelemtől vakon. Leveti a kétkedés penészessé duzzadt dzsekijét, és felveszi helyette a vértet, és a mit sem sejtő csecsemők ártatlanságával vág neki a konc ledarálásának. Sajog a gép, ahogyan lassanként szétforgácsolja a csontot, a szilánkok repeszként robbannak szerteszét, csilingelés helyett tompa zápor hullik a csempére.

   Csúcsragadozó.

   Fehér textilbe csavart névtelen titánok tesznek szótlanul eleget a túlnépesedés kiszolgálásának, a tápláléklánc csúcsának réz csajkájába töltik a szintetikus életté hangolt elmúlást. Fogd fel a vért Laci, megy el a picsába.

   Baldachinos ágyamon amulettek, a tányéron egy púpnyi só, libatepertő, újhagyma, vöröshagyma, csípős kolbász, mellette jókora fehérkenyér és egy üveg sör. A kést már eltettem, csak ahhoz kellett, hogy megfaragjam a művem, nem foglalkozom a kultúrával, mindent kézzel és foggal, mint a nagyok, mint a néhaiak, mint azok, akiknek rég lerágott csontú maradványa fölött grasszáltak azok a libák és sertések, akiket most a fogaim közé applikálok.

   Először a legkevésbé érdekes, de mégis elengedhetetlen kenyérből szakítok egy darabot, a héja úgy ropog, mintha csigaházak repedezését hallgatnám, először ez a furán sós és kesernyés íz jön, aztán eltompul, és marad a lassú, megfontolt rágás. A csengőre tenyerel az Ösztön-én, tepertőért kiált, én meg a barnás rögök felé sandítok, ismerem az érintését, ismerem az ízét, nem fog meglepni, csak engedem, hogy a karom nyisson ajtót az akaratom helyett; az egyik sarkát belemártom a sóba, aztán a másikat is, aztán jöhet a megérdemelt konszenzus, én tiéd, te enyém. Félek, hogy a lókolbász túl hamar nyomná el visszafogottságomat, túl hamar hívná elő kegyetlenebbik énemet, ezért egy karika vöröshagymával és egy harapásnyi újjal cizellálom a kollekciót. Érkezik a vörös robbanásszerű aromája. Aztán az újhagyma frissessége. Olyan, mintha évezredeket ennék.

   Két turnuson át még képes vagyok uralkodni magamon, aztán elfog a becsvágy, az Istenné dicsőülés eretnek gondolata, és lecsapok a kolbászra; a héjával együtt eszem mindig és harapom át most, három utcányira is hallható, ahogyan serceg a száraz bél, ahogyan nekiállok birtokolni a hatalmat. Telebizsergi a számat a fűszerek tökéletes konszonanciája, amit csak még intenzívebbé srófol a hagymák, a kenyér és a tepertő kísérete.

   Gyarapszom halkan, úgy, ahogy a teknősök párzanak, ahogyan szelídül az ellenállás, ahogyan a hajók futnak a dokkba, ahogyan a patikus keresi az óvszert, ahogyan az apródat számolod át ötödszörre a pénztárnál állva, ahogyan egy gnú világra hozza kicsinyét. Csillapíthatatlan dühvel nyúlok a sörért. Egy, kettő, három, négy korty. Öt. Látnokká lényegülök.

   Látom, hogy ez jó.

   Sárba degradálom a bajnokot, a fényes pallosú győztest, rámutatok arra, amitől fél naplemente után, a szemhéja belső felébe karcolom minden gyengeségét, megöntözöm vadhajtásait, szüretelek és újra vetek. Ő a fekély királya, az éleslátású dizőz férjura, a hüllők lusta vezére, aki a halál pattanásos torkába irányítja megtört, hidegvérű seregét minden nemzet nemzeti ünnepén, akinek a naptárjában nincsenek feljegyzések, csak vastag, kék krétával rajzolt pipák, néhol piros ikszek, Szenteste alkalmával pedig pihenni tér, belövi a televíziót, és ezerhuszonharmadik alkalommal is verejtékesre izgulja foteljét a betörők és az élelmes (később erős drogfüggő) kisfiú kiszámíthatatlan sakkjátszmáján, ezen a hollywoodi hét könyörtelen pecsétnyi kompetíción. 

   A hiba valahol a sejtek összjátékában keresendő, de még nem látom át teljesen, hogy pontosan merrefelé. Egyedül a hiba létezésében vagyok biztos. 

   Ma a bajnokkal Kocsordon jártunk, abban a faluban, amit egy bizonyos Szalacsi Sándor nevű gyilkos és alkoholista néptribün helyezett el kis hazánk kulturális térképén. Kocsord átlagos magyar falu átlagos magyar emberekkel, pazar reprezentációja mindannak, ami temérdek hasonszőrű településsel egyetemben sokak számára rémálommá változtatja ezeket a mikrokörnyezeteket. A bajnok például felhívta a figyelmemet arra a túlsúlyos objektumra, aki kempingkerékpáron közlekedett, nehézbeton-fehér színű trikóban, bojtos téli sapkában; a szájából cigaretta lógott, járműve hátuljára egy talicska volt erősítve (ha lehet így mondani, menetiránynak háttal - a talicska fogója pediglen a bicikli hátsó kereke felé nézett). Sem a bajnok, sem jómagam nem szántunk elég időt arra, hogy az egyébként lehetetlenül lassan andalgó tempóban szinte egy helyben álló kollégát jobban szemügyre vegyük, az azonban egészen bizonyosan kijelenthető még e futó pillantás nyomán is, hogy ahol a praktikum ilyen elválaszthatatlanul kötődik az egyszerű testmozgáshoz, hovatovább értékes kikapcsolódáshoz, ott gond bizony nem lehet, a lelemény és az invenció páratlan egyvelege fényes győzelmet arat a konvenciókkal szemben. 

   Kardélre hányom a ténfergést, haladásomnak irányát kelet felé pozícionálom, a bajnokot átültetem az anyósülésre, és rálépek a gázra, távolodom a honi megszokástól, a meleg ágytól, a konyhában piruló hagyma illatától, a toalett megbízható rózsatövis-ánizs-kaucsukszagától, elhagyom Kocsordot, közeledik a határ, pedig nem is erre indultam.

   Igyekszem nem elhagyni magam és nem bedobni egy rumot valamelyik talponállóban, úgyhogy megpróbálok az útra koncentrálni, miközben a bajnok kajánul röhög rajtam, csapkodja a térdemet, és kitartóan gúnyol. Rágyújtok, dühösen kihamuzok az ablakon, a főúton pedig százhúszig tolom a vekkert, bár olyan kátyúk vannak a betonba robbantva, hogy szlalomoznom kell a szembejövő sáv és a sajátom között.

   Másfél órányi padlógázzal a nem létező cél előtt kivágódok egy pihenőbe, feltépem a kocsi ajtaját és elrohanok hugyozni. Berontok a nyilvános WC-be, ami faltól-falig van kenve szarral. Megtorpanok, és nagyon óvatosan kihátrálok.

   Nem léptem bele.

   Activity-ztem egy fiatal paszujjal című esszémet elutasította a Türkmén Ipari Kamara, mondván türkmén éppenséggel nem vagyok, az iparhoz sincsen közöm, a kamara szónak meg szerintük még a jelentését sem ismerem.

   Feladónak visszaküldve, címzett ismeretlen.

   Mondvacsinált oknak ez éppen nem mondható, gémek fociznak a temetésem napja előtt egy nappal, amikor olyan helyen járok, ahol senki sem szeretne látni, igazából mindegy is, felőlem a temetésemet ki is hagyhatjuk, semmi felemelő vagy megható nincsen ebben az egészben, csak még egyet rúgunk a túlélőkbe, a hullámat meg ráncigálják teljesen fölöslegesen, hogy aztán végső nyugalmamat a 196-os busz végállomásától 250 méterre leljem - a közelben van egy egészen jó kajálda -, pedig akármi más is történhetett volna, például az, hogy itt pont nem így és ekkor, és láss csodát, hihetetlen, de mégis.

   Hét órája ülök egy ebédlőben, egyenruhás alakok masíroznak mindenfelé. Balomon ablakok, amin ha kinézek, szürke acélfalakat látok, meg néhány páfrányt előttük. Hét óra alatt megittam tizenegy kávét cukor nélkül, aminek köszönhetően a gyomrom hatszor maga köré csavarodott, még nem remegek, de kezdek túlzottan extrovertálttá válni, a mosolyom olyan, mint egy vipera segge, szűkös és láthatatlan és láthatatlan és láthatatlan, magam vagyok a becstelen érdeklődés, a.

   A voyeur villanypásztor veszedelmes vaszektómián esett át egy virgonc varieté keretében vállt vállnak vetve V. Vészterhes Vendel varkocsának végével. (Csaltam, ez tény.)

   Nem imitáció, hanem imitáció.

   - Bűzlik a jogarod tar király! - szólt Ellenvér a tűrhetetlen, Arámisz hű kefekötője, Demens Dániel félhivatalosan örökbe fogadott dakszlija. - Ne úgy hozsannázz te szkíta üstökös! Ragadj vesét, sólymok vérét üzend a barbár szerecsennek!

   Kauzalitásból fakadt a ványadás, kiserkent a sebből a pisztrángszínű vér, mazsorettek ugráltak harisnyakötőben a vizsla szája előtt, a csaholás abbahagyhatatlannak bizonyult; én is bizonyulni vágyom legalább egyszer ebben a humoros életben, de ha jobban belegondolok. Ezerszintes irodaház van eladó, most mindenki egy konyhai felmosószett áráért megveheti gondolatkísérletként, amíg a hajnal fel nem szakítja az ármányt, és a Nap első sugarai megvilágítják a finggal írt kontraktust, amelyen látszik a derengés, a bizonytalanságnak tűnő rettegés, ez csakis a maffia lehetett, kutyaütők, éghető tankok és zsilipek, Alzheimer a délibáb, rotyog a kódis, kocog a kolbász, három kolbász lesz tizenkét üstökösnek a jussa, és ha egy planéta három gallon farizom, akkor hány farizom egy kendő. Istvánka szerint nem is igaz, hogy a tanárnő biszexuális, mert múltkor is látta a képét az internetenafészbúkon, ahogy épp egy afrikai törpeharcsával elégít ki egy muszlim vándorfogászt, tehát jó eséllyel minimum poliszexuális, mert Istvánka definíciói szerint egészen más a leányzó fekvése, például nem csak vízszintes, és nem is csak pucsít, hanem olyan, mint egy hatalmas glóbusz, ami minden irányból megközelíthető, csak a koronatanú életesélyein múlik a mennyiazannyi.

   Egy késhegynyi gombaölőt juttatok az orrlyukamba, a fraktálok nemezise is olyan, mint a rigók, ha tánca, ha megköszöni a nappali folyondárt a kék égszerű betyárskolasztika.

   Megvívom a meccset a régóta rettegett kardio-gimnasztikával, először láb, fenék, csípő, kar, tüdővész, hasizom, légmell; az egész testem egy pulzáló lávafolyam, egy Égei-tengeri kikötő, ahová megfutamodni tér csak a magyar, ahonnan nyolc kisiskolásnyira lakik az ismeretlen és a térnyerés és egy megbízható pedofil.

   Ettől még szofisztikáltabb lesz a nincsteleneknek adott pofon, nagyobb képmutatás lesz a szeretetnek és gondoskodásnak álcázott megvetés és félelem, de ígérem, te nagy bölcs apu, aki a világra gondoltad ezt a genget, hogy így lesz kerek, amit kereknek szántál, virágok a virágok sírjára a nagy, eszement bőség előtti utolsó pislogásban.

   Adónemváltó műtétre készülök; egy ostyából formázott pisztoly feszül a tarkómnak.

   Ilyenkor nem keresem tovább a fényt ebben az istenverte örökös éjszakában, mert tudom, hogy pont annyit látok, amennyit látnom kell, és tudom, hogy mindig oda lyukadok ki, ahová menni akarok. Nem érdekel, hogy Godzilla vagy King Kong, mert tudom, hogy nem én építem azt a szörnyet, amit olyan emberek látnak belém, akik nem ismernek. A hálátlan istenek is sokkal kedvesebbek hozzám, mert tudják, hogy mit jelent nekem az exit mundi, és látják rajtam, hogy működöm; fél lábbal a világban és fél lábbal azon kívül.

   Aznap is gépjárművel közlekedem, nem mintha megtehetném a hónapban már másodszor, hogy csak a saját dolgomat elvégzendő üljek be és válasszam székesfővárosunkat úticélul, de most nincs más választásom. Takony van mindenhol, az úton, a levegőben, a fejekben és a paracetamol reklámok megtették hatásukat; begyógyszerezett élőhalottakkal telnek meg a hipermarketek és az oda induló autók. Minden idegőrlően lassan zajlik, érzem, hogy el fogok aludni, és a pilisvörösvári villanyrendőrnél egy pillanatra álomba is zuhanok. Tényleg csak egy pillanat az egész, el is szégyellném magam, de lefoglal a gondolat, ami agyamba férkőzött a kereszteződésnél. Egy hentes sohasem öregszik meg. Vagy legalábbis láthatatlanul, mert aktív élete során annyi húst kell elfogyasztania, hogy annál már csak alkoholból kell többet, hogy bírni lehessen a vérszagot, és így a ráncaihoz hízik. Vidáman belehízik a bőrébe. Zöldre vált a lámpa és vidám henteseken jár az eszem a körforgalomig. Bágyadtan vigyorgok, még a kisvárost berlini falként átszelő országúton orvul átkelni vágyó lakosság sem hoz indulatba, várni fognak szegények a következő évezredig, hátha megáll nekik valaki. Kávé kell.

   Nagyokat pislogok, lassan lankadok, kifordul a kezemből a fél korty, döccen a fejem búbja a vonat kemény ülésén.  Azt álmodom, hogy szeptember végén egy dalmát kemping szabadtéri színpadán játszom Santana Black Magic Woman című számát.  Goran és Mirko kagylótól ragadós gumicsizmában bámulják az egybefüggő, színtiszta, rengő, fehér bajor húskrémet, amit csak néhol tör meg egy-egy feszengő holland sziluettje. Nagyokat kortyolnak a kukoricasörbe a piros vasasztalka mellett, én a szólóhoz érek, de az egész szám egy hosszú szóló, mindegy, egy szerelmi vallomás, felröhögök, de nem hallatszik. Végigjátszottuk az idényt, a két horvát már ismeri a bandát, arra várnak, hogy végre leülhessünk blattolni, és megbeszéljük a Hajduk tegnapi meccsét. Már nem fekszenek le, hajnalban kell indulniuk a kagylóikhoz, addig meg kitartunk mi is valahogy. De felébreszt a kalauz, hogy vegyek jegyet. Mire visszaalszom, csak néhány ittas vendég marad, akik félnek számot kérni, vagy nem tudják eldönteni, hogy inkább arra, vagy az utolsó koktélra dobják ki a maradék Kunát, igazából mindegy, talán egy ital maradandóbb élmény lenne, gondolom én, meg már a road is menne, látom, ahogy idegesen csapkodja a pótmikrofon kábelével az ébredező szúnyogokat. Próbálom felidézni a második félidőt, talán olyan volt, mint az első, egy próbát megér.

   Sokszor álmomban is utazom. Bezsúfolódom a szűk géptestbe, rám mosolyog a légiutaskísérő, elemelkedünk. Azután elfogy a tolóerő, és hangtalanul az erdőségbe csapódunk, hosszan szánkázik a szárnyától megfosztott gép, se láng, se füst, se robaj. Amikor kiszállunk – mert persze mind kiszállunk – inkább bosszús vagyok, mintsem ijedt, hívom azokat, akik várnak, késni fogok, lezuhant a gépem, nagyon röstellem, manapság már ebben sem lehet, ugye, hát igen. Megértik, bár ez nem vet rám valami jó fényt, ők is tudják, meg én is. Így az ügyfélfogadási időből is kicsúszom, négyig vannak, utána meg ugye csak a biztonsági őr, meg a kóbor kutyák. Portaszolgálaton iratot meg ugye nem gondolom komolyan, okirat és különben meg rájuk is törvények vonatkoznak, ne legyek már ennyire követelőző. Majd az ünnepek után leszek kedves, addig meg oldjam meg valahogy. Kellemes ünnepeket, igen, viszont. Zavartan ébredek fel, hidratálok, aztán percekig nyújtogatom a fotel felé a vizes üveget, de rájövök, hogy csak a gitárom üldögél benne, a tokjában, ahogy hagytam éjjel, a tekintetében értetlenséggel vegyül a megvetés. Elnézést kérek és a fal felé fordulok, hogy ne zavarjanak a pislogó diódák. 

   Húsvét, karácsony, a tizenegy éves, leragasztott szemű és amúgy erőteljesen beszédhibás Zsoltika első kisegítő jellegű munkanapja a taszaherédi tampongyárban – mind-mind olyan kiemelkedő alkalmak, melyek nyomatékot, hangsúlyt érdemelnek, meddő, mégis látványos felülemelkedést a néptömegeken, hisz mi (mindannyian) meg tudjuk mutatni másoknak, hogy így mulat (a magyar), így mulatunk mi, bizony, ha kevésből is, de büszkén, tokaji bor helyett fáklyaolajat, de ha már szar, akkor legyen számos, hozatunk a bácsitól, aki az utca végén lakik, reggelente véresre üvölti a torkát már húsz éve nem működő Wartburgjával, meg teljesen vak is, át kell segíteni az utcán, bőszen tagadja, hogy az általa hegesztett házi bor lenne az oka, a kormányra fogja, volt feleségeire, tehát el kell hinni neki belátóan, máskülönben velünk üvölt és nem a kocsival, mindenképpen idegesítő, kedves elmeháborodott.

   Ajándék már a csomagtartóban, mindenkinek jelképes értékű krómacél Kádár-mellszobor, a gyerekeknek egy falra ragasztható hinta, hogy örüljenek a nagybácsi idegein grasszálva, amikor lúdtalpbetétes szandálkájukban darabokra rugdossák a frissen vakolt kredencet, esetleg egy üveg háztáji az öregeknek, szalvétakészlet haladóknak, konyharuha szett, nagyapának meg egy frissen lopott svájci bicska utánérzése kopottas fogórésszel. Gyerekek bepakol, maximum hét fő a négyszemélyes, kihajtott, nehéztégla színű Suzukiba, rádió bekapcsol, (alkalomhoz illő, Merry Christmas, vagy Happy New Nyúl bömböltetése – úgyszintén kölni és/vagy műanyagmikulás, zsebbe becsapva) indul a kaland, hajnali öt óra negyvennégy perc, kövér gáz, három óra múlva nagyiéknál, utolsó álmos pillantások a panelrengeteg hívogató liftaknái felé. Snitt.

   Három és fél óra utazás után megérkezni a szülői házhoz természetesen mégiscsak nyomasztóbb, mint elütni egy vidracsaládot vagy kiirtani egy esőerdőt, így hát a família kevésbé nyúzott része örömmel hajtja el a nagyi háza előtt legelő kondát, persze már bent áll a tágas udvarban az összes rokon járműve (igen, Távol-keleti gyöngyszemek), hiszen örülni kell, egyszerre mindenki, ha lehet, nagyszülők a matriarkáék, még az anyuka szüleit is elhívták ide, elvégre ők a fiatalabbak, a takaros tanyasi parasztház pedig elmegyógyintézetté válik, de mindezt megelőzi az ünnepek erőpróbája.

   A már bejáratott üdvözlési ceremónia után (mely magában foglalja az ajándékozás meghitt és őszinte örömét, nem utolsósorban az izgalmas és mély társalgásokat, plusz welcome drink – népiesen szólva „igyá’!”) összegyűlik a néptömeg az asztal köré, hogy megkezdjék rítusukat, fékevesztett sámántáncukat s tort üljenek az ész nélküli és határtalan fogyasztáson, eltemessék magukat egy ősi rend rég elfeledett álmaiba - színtiszta anyagcsere. Nettó hetvenkét fogás kezdetnek, tizenhétféle leves, mert Zsoltika allergiás a sóra, a cukorra, a vízre, minden E alapú aromára és ízesítőszerre, az összes állatra és növényre, így Vanda néni sűrített levegővel főzött neki celofánt, szóval ő lerendezve három különböző feltéttel; tehát első kör legyen leves, huszonegy főre marhaizomból, brutális cupákkal. Kezdetnek persze velő, frissen kirombolva a pirítósra, intenzív izzadás, majd kevés törölközés, pálinkaöntés, sörök bontása, hölgyeknek ugyebár a kádnyi fáklyaolaj, közben a türelmesen cammogó nagymutter vidáman figyeli ivadékainak közös gyarapodását. (Mondd, Uram, tán azért zabálnak ennyit az emberek, hogy legyen, mi felfogja az alkoholt, vagy azért isznak ennyit az emberek, mert megszomjaznak a kardinális ételmennyiségtől?) Eztán vödör húsleves, rengeteg bicepsszel, intenzív pasztellszínek játszanak a tetején, átgázolhatatlan zsírkordon, kopott kanalak, paprika bele tonnaszám, verítékező férfiak, szalonspicces nők, a kölykök meg ordítanak, mert Zsoltikának megint kiesett a szeme – Fővárosi Nagycirkusz mikro-körülmények között, ugyanakkor az csak a látszat, hogy igen, mert nem, az éhség nagy úr, harmadik felvonás, nehéz ürügy. Komoly, sűrű étel, legyen pacal disznófejbe töltve, hogy laktató, paprika megint mázsaszám, hatalmas fehér kenyér, háromujjnyi szeletek, pátoszi küzdelem, minden falatért meg kell szenvedni, a kovászos uborka sem gördül olyan könnyen – sör, bor, pálinka – evés mindhalálig, ha kész, érkezik a töltött káposzta, óvatos hatvan gombóccal a tetején, utolsó gurítások, nehéz nyelések, kigombolt alsók, konstans izzadtságszag, de még kér a nép.

   És adunk is neki. Háromórányi folyamatos és dühödt ebédelés után rendre rátérnek a família még el nem ájult tagjai a desszertre, alkalomhoz illő bejgli, bukta, kalács, teasütemény – sör, bor, pálinka – felöntve mindezt kávéval, hogy csússzon, kétszáz fok szobában, ablakot nem lehet nyitni, mert Zsoltika agyhurutot kap, kiéleződnek a régi ellentétek – hopsz, máris fél négy van? – grószmutter ugrik, mosogat, rekordsebességgel tálal, durvuló hangnem, kézrátételes anyázás; akkor egy kis ropogtatnivaló, szotyola, tökmag, (ne a földre!) friss linóleum, alakul a fogás, bár most már csak pihi, este ugyanis külön meglepi, élvezet…  

   Szolid vacsi után (zsíros kenyér, almapaprika, sör, bor, pálinka) a megfáradt és csaprészeg rokonság aludni tér, a bátrabbak autóba szállnak és hazafurikáznak (bruttó három és fél óra, az adott állapot figyelembevételével karcsú kettő), majd hazaérvén a panelrengeteg nyugtot adó, azbeszttel kondicionált melegében megpihennek – vagy egész este a heveny hasmenés általi kéjtől megrészegülve üvöltve ébresztik rá a szomszédokat a sikerre: „ma ünnepeltünk!”

  Amikor tehát az ember elsődleges, primer tevékenysége nem merül ki másban, mint a fogyasztásban, azt nevezik általában ünnepnek, a nagy eseménynek, szalagavatónak, érettségi bankettnek, húsvétnak, karácsonynak, névnapnak, születésnapnak, (vasárnapnak), újévnek, esetleg réginek, diplomaosztónak, első munkahét megülésének, tejfoghullásnak, ornitológusi ülésnek, sikeres félévnek, dömdödöm, dömdödöm,dömdödöm………………………………………………………

   Salétromot simogatok az önteltség barázdáiba, mélyítem az árkot, nyakéket veszek egy bolsevik ócskástól, tangóharmonikán adom elő az Örömódát, miközben kétkezi munkásként országhatárokat mosok el puszta dacból, menekülttáborokat költöztetek  belvárosi bevásárlóközpontokba, hadd ízlelgesse a kékvérű plebs a nyomor józanító zamatát, meg különben is: annyi matéria van egy plázában felhalmozva, amennyiből nélkülözők százait lehetne évekre ellátni élelemmel, ivóvízzel, dohányáruval, ruhaneművel, meg természetesen ájfónnéggyel, mely utóbbiról minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy teszi az embert, akárcsak a ruha vagy a dísztárcsás népautók magmáig ültetett típusai, amelyekkel közlekedni történetesen nem, de jelentőségteljesen állni és mulatós hiphopot hallgatni viszont tökéletesen, már-már eklatáns példaként lehetséges.

   Éntelefon, éndallamok.

   Az elismerés is pénzbe kerül, a megbecsülés, a státusz is mérhető valutában, nem új ez senkinek, még csak nem is szükséges pislogni a meglepődöttségtől, meghatódni hasztalan, főleg, ha bírjuk a szántást. Kalapom karimájára szentképet ültetek, elnézegeti az egybeforrt ízlést, a posztmodern végtelen sokrétűségének határtalan szépségét, az univerzális hitet, a stagnáló mozgást, a modern utáni modernséget, ahol ha el akarsz érni valamit, már nem nyomni, csak érinteni kell, az ujjbegyedben lakozik a hatalom, a praktikum mögött lohol száznegyven orrhosszal lemaradva az igazság, ami elvágódik egy kiálló macskakövön, majd leszarja egy csapatnyi higgadtan szálldogáló seregély.

   Föníciai és piréz jogászokat és/vagy orvosokat keresnek alkalmi utcaseprőnek a tizedik kerületbe. Lehet jelentkezni, óra indul.

   „És mi az a Valhalla?” – kérdi az információra éhes metálszakos hallgató, akinek búvalbélelt egylettársa 0,15 másodperc alatt 23 000 000 találattal nyit, videóval, képpel, hanggal, kislexikonnal és pornóval emeli a tétet, utóbbit prezentálandó pedig megmutatja kollégájának, ahogy egy tejfelszőke, három méter magas ukrán pornószínész lángoló hímvesszővel gyújt fel (és foszt ki) falvakat, asszonyokat és kecskéket egy Szevasztopol agglomerációjában elhelyezkedő laktanya norvégiai tájnak berendezett ebédlőjében.

   „Ez durva” – hangzik a meglepettséggel vegyes meglepettség mindkettejük szájából; a tájékozódás első fázisában már komoly vereséget szenvednek, és igazuk van, végtelenül igazuk. Vissza a zenelejátszóba, jöjjön a Morbid Angeltől a Blessed Are The Sick.

   A képzeletbeli táblámra képzeletbeli krétámmal felvések egy képzeletbeli vonalkát a többi mellé.

   Úgy határoztam, hogy vallást alapítok még a világvége előtt, az első három hittételt pedig okostelefonba fogom diktálni, aztán nekilátok annak, hogy gyűjtést szervezzek az Apokalipszis túlélői számára, a beérkezett milliókból pedig veszek egy megatonna színes konfettit és fellövöm az űrbe, hogy a világvége után egy erre járó intelligens földönkívüli faj képviselői a Föld maradványaival szembesülve evidenciaként kezeljék, hogy azért kurvajól éreztük mi itt magunkat.

   Mert berúgni a hülye is tud. Hisz ki ne harapott volna el néhány sört vagy fröccsöt a maga pőreségében, s ki ne fogyasztotta volna további könnyed, felvezető italait – vagy épp váltotta volna föl azokat – égetett szesszel? Innentől a helyzet forgatókönyvszerűen zajlik az esetek jelentékeny részében: régóta ápolgatott renoménkat a közerkölcsök többrendbeli megsértése után lehetőség szerint porig romboljuk, s ennek két változata van.

   Az első rögvest az ember evolucionista örökségéből hátrahagyott, az évszakoktól a lehető legnagyobb mértékben függő nemződüh, mely egy bizonyos alkoholmennyiség elfogyasztása után mindenképpen elönti az embert (ez a második változatban is gyakorta előfordul), majd számtalan – általában sikertelen – szaporodási kísérlet után önmagunkba fordulva egy csendes és félreeső bokorban, avagy mulatótársaink karjában elfojtva az örök haragot a világ ránk alapvetően csekély mértékű negatív hatása ellenére rosszkedvűen elindulunk krónikus vagy akut nyugvóhelyünkre. A második eset alanyai (itt meg kell jegyeznem, hogy a kettő között akad némi átfedés) fittyet hányva a fajfenntartásra, számolatlan mennyiségű alkoholt konzumálnak általában válogatás nélkül, saját valutájukat addig költve, míg képesek rá, aztán mások pénztárcájának a mélyére tekintve folytatják áldatlan randalírozásukat. Ez az esetek többségében eltart addig, mígnem gyomorperisztaltikájuk ellenszegül a szájukon át beléürített alkoholmennyiségeknek, így forró, lázadó hévvel elkövet egy különösen kellemetlen pálfordulást, jelezve azt, hogy inkább mégis a természet túlsó felén s nem entitásunk innenső oldalán vágyik elismerni a káros folyadékot. Ekkor aludni térünk, vagy még egy kicsit szarul vagyunk. Gyakorta előfordulnak ám olyan esetek is, mikor a gyomor okozta rebellión túllépve további alkoholfogyasztásra adjuk a fejünket, ugyanakkor ez vagy további rosszulléteket eredményez, vagy szimpla ájulást.

   A másnapba.

   Ekkor kerülünk létmeghatározó döntés elé: engedjünk teret a fejfájásnak, a puhánykodásnak, annak, hogy legyűrt minket az alkohol s mi máskor is boldogan elébe állunk és ugyanitt kötünk majd ki, vagy lépjünk egy lépést előre saját testi épségünk érdekében és emelkedjünk fölül a konvenciókon, vessük le a béklyókat, döntsük le a falakat és mutassuk meg magunknak s szervezetünknek is, hogy rendes iszákosok vagyunk.

   Ekkortájt válik el a szar a víztől.

   Ugyanis egy magára valamit is adó gödölye nem engedheti meg magának azt a lemondó, a társadalmi elvárások által ráerőszakolt hasztalan bohémságot, miszerint nem folytatja az ivást. Ez egy iszákos halálát jelenti, eltűnését a süllyesztőben, identitásvesztést, kegyes halált. Ha valamit, akkor ezt mindenképpen el kell kerülnünk, hisz a szeszfogyasztás csakis akkor válhat igazi foglalkozássá, heroikus, embert próbáló megmérettetéssé, ha azt folyamatosan műveljük. Ekkor legyőzvén testünk múlandó korlátait és visszavonhatatlanul elszakadva a társadalomtól a többi hasonszőrű, sokat próbált veteránnal együtt dolgozhatunk önmagunkért. Hisz mindez csak értünk szól. Azokért, akik adnak valamit magukra.

   Legegyszerűbb esetben, amennyiben meg akarjuk magunknak spórolni az égetett szeszek által olykor gyakran okozott szédülést, vegyünk be egy random fájdalomcsillapítót, majd öblítsük le egy félliternyi (tehát standard üveg, nagyobb doboz, jobb esetben korsó) hideg sörrel. Ha ezt a procedúrát nagyjából fél óra leforgása alatt elvégezzük (az origó az orvosság bevételének időpontja), onnantól kezdve a harmincadik percre új emberként máris nekiláthatunk a felvezető italok elfogyasztásának. Figyelem! Az első sör (avagy fröccs) után semmiképpen se fogyasszunk töményet! Ragaszkodjunk testünk maradéktalan kényeztetéséhez; 30% fölötti alkoholtartalommal megáldott italt kizárólag az ötödik, esetleg hatodik sör (avagy fröccs) ledöntése után vegyünk magunkhoz.

   A legfontosabb, hogy próbáljunk meg folyamatosan, ha lehet, akkor alvás közben is részegek maradni, ehhez viszont arra van szükségünk, hogy egy-, két-, esetleg háromnapos kondicionálási program keretében felmérjük testünk megkérdőjelezhetetlen és alapvető szükségleteit. Fontos, hogy ezt átlépni mind negatív, mind pozitív irányban nem okozza esetleges iszákosságunk fenntartásának összeomlását, ám oda kell figyelnünk, hogy lényegesen kevesebbet, illetve lényegesen többet semmiképpen se igyunk, ugyanis emiatt összedőlhet a már jól bejáratott rendszer, színtiszta fejetlenség lesz szervezetünkön úrrá. Amennyiben úgy érezzük, hogy a megállapított napi mennyiség esetleg elégtelen a konstans részegség fenntartásához, úgy növeljük a fejadagot, de csak mértékkel, hisz nem akarunk átlendülni a ló túlsó oldalára.

   Az iszákosok legfontosabb ismérve az, hogy a nap bármely szakában kiemelve őket az Univerzum rájuk eső részéből megállapíthatjuk róluk, hogy:

   1. Nem tudják, hol vannak.

   2. Nem tudják, hogy mit csinálnak.

   3. És nem tudják, hogy miért.

   Amennyiben a fentebb felsorolt attribútumok összességét bármilyen jellegű erőlködés nélkül képesek vagyunk szerénységünkre vonatkoztatni, akkor elmondhatjuk magunkról, hogy vérbeli gödölyék és mérföldekkel magasabb rangú entitások vagyunk a kocavedelőknél. Így részesei lehetünk az iszákosok mindenkitől élesen elkülönített kasztjának, ennek a nagyszerű csapatnak, melyből kis hazánkban közel egymillió grasszál élő és pulzáló élőhalottként több mint háromezer-hétszáz kistelepülésen és nagyvárosban kocsmáról-kocsmára.

            Egészségünkre!

   Pang az elme kútja, veti közbe a névtelenül éhen pusztult költő, aki akkor még élt, csak később nem, aki kardinális problémának tekintette a Nap keltének bizonytalanságát, aki lerágta az ingéről a gombot, aki papucsállatkákat (paramecium) nevelt három hosszú percen át a térdhajlatában, aki úgy élte meg a paranoiáját, hogy felcsapott porszívóügynöknek, aki utálta a dobozos sört, aki úgy nézett ki, mint Andy Warhol és úgy affektált, mint egy gőzturbina, aki minden éjjel írt egy verset a Holdnak címezve (arra kérve a megnevezett égitestet, hogy segítsen egyensúlyban tartani a Föld nevű bolygót), aki éktelen dühében önkézzel vetett véget saját társadalmi életének, aki aztán megtért, és egy hawaii pizza felett érte a halál.

   A hangtalanul síró, névtelenül éhen pusztult költő vadludakkal álmodik, a ludak lukat ütnek a bioszférába, hátukon Niels Holgersson egy bivaly LSD-tripben ingadozva a jelenlét és az elmúlás között süllyed el a szárnyasok tollai közé ékelődve, majd maga is tollá válik, beleszúródik a bőrbe és a zsírszövetbe és rázendít közben egy örökérvényű francia sanzonra, keveri a mollokat, mint a nehéz tésztát, lidércek hónaljában keresi az elkövetkezőkben potenciálisan bekövetkező tiszta napot, mikor úgy kel, ahogy kelni kell, fehér cipót eszik teavajjal és lekvárral, habos kakaót és narancslevet iszik, kiáll az ablakba pizsamában, és hangosan elkiáltja magát: Jó reggelt!

   A bálnák násztáncát húgymeleg linóleumon előadó, a hangtalanul síró, éhen pusztult költő hiperbruttósítja a nettó összterméket, festéket köhög, miközben az agyában kacifántos libasorba rendezgeti a Szfinx kérdéseit. Érti a szavakat, hallja a dallamot a fonémák DNS láncolatában, tudja, hogy az olvasó hol vesz levegőt, hol kezd el igazán belemélyedni a textusba, mikor unná meg igazán, hány olvasás után válik benne teljessé az összkép – a költő ismeri a fajt, a körme alatti piszokban is a közös kárhozat tenyészik, nem ismeri az évődést, kenyere a nihilizmus.

   A farizeusok oldalvizén hajózó, a bálnák násztáncát húgymeleg linóleumon előadó, a hangtalanul síró, éhen pusztult költő rákacsint egy sellőre, hite szerint ép elménk megtartása kristálytiszta ítélkezés és egy maréknyi indulat.

   Életében és posztumusz sem adták ki egyetlen írását sem, nem kérkedtek tudásával és pallérozott nyelvi erejével politikai erők, nem érdeklődtek iránta irodalmi orgánumok, nem voltak barátai, nem volt nője egy hétnél tovább egyszer sem (és aki volt, az is csak azért volt vele kerek hét napig, mert véletlenül beletörte a kulcsot a zárba, lemerült a telefonja és az internetet is lekapcsolták nála – mármint a költőnél, mármint akinél voltak, mármint ők ketten), a családja tudomást sem vett róla, élete merő sikertelenség volt, az önigazolás totális hiánya, szubsztanciális kudarc, páva tollak nélkül és a világ zene nélkül.

   A költő lecsupaszította a nyelvet, felruházta a szótagokat élettel, formát és lelket karcolt a csúfságnak, a csúfságot szépséggé tette, a szépség hiúságát letépte, meghagyta a pőre rizsföldeken az egyszerű húst, a tétlen életet, az Univerzum sötétjében ácsorgó sejtszaporulatot, meghatározta a születés pillanatát, leírta az élet utolsó tudatos másodpercét, a köztes időt pedig telefirkálta a világ kelléktárából származó univerzálékkal, hozott anyagból teremtett, leginkább pedig a kapros-túrós batyut szerette.

   Pang az elme kútja – vetette közbe önreflexió hiányában a költő, akinek utolsó versét a feje alatt, a hawaii pizza alatt, a pizzás doboz alatt, az asztal fölött, a padló fölött, a pince mélye fölött, a földrétegek fölött, a magmától egy óvatos bioszférányira találták meg. Címe nincs, célja aligha, értelme pedig pontosan annyi, mint egy, a farizeusok oldalvizén hajózó, a bálnák násztáncát húgymeleg linóleumon előadó, hangtalanul síró, éhen pusztult költő utolsó versének lehet:

„Kasztrált az idő, elégből is kevés,

Zajos távozás és akut fényviszony.

Csak az örök sietség, meg a szüntelen loholás.

A házon egy ablak; benézni egy élet,

Változnak a szagok, a szaru égbe szökik,

Kopással érik a hám és lüktetve izzik a mozgás.

Ujjbegyek nyomának mohó falása

És vakfehér falak közt rothadó termés

A születés fullasztó dögsúlya után.

Sürget a változás, sürget a régmúlt,

Nincsen lesz és nincsen van, csak a  

Koromban látszik egy megfakult talán.”