gonzoworld

     Igen. 

   Zajong valahol a mélységek ringó hullámain, szirének énekétől részegen tajtékzik a türelemtől vakon. Leveti a kétkedés penészessé duzzadt dzsekijét, és felveszi helyette a vértet, és a mit sem sejtő csecsemők ártatlanságával vág neki a konc ledarálásának. Sajog a gép, ahogyan lassanként szétforgácsolja a csontot, a szilánkok repeszként robbannak szerteszét, csilingelés helyett tompa zápor hullik a csempére.

   Csúcsragadozó.

   Fehér textilbe csavart névtelen titánok tesznek szótlanul eleget a túlnépesedés kiszolgálásának, a tápláléklánc csúcsának réz csajkájába töltik a szintetikus életté hangolt elmúlást. Fogd fel a vért Laci, megy el a picsába.

   Baldachinos ágyamon amulettek, a tányéron egy púpnyi só, libatepertő, újhagyma, vöröshagyma, csípős kolbász, mellette jókora fehérkenyér és egy üveg sör. A kést már eltettem, csak ahhoz kellett, hogy megfaragjam a művem, nem foglalkozom a kultúrával, mindent kézzel és foggal, mint a nagyok, mint a néhaiak, mint azok, akiknek rég lerágott csontú maradványa fölött grasszáltak azok a libák és sertések, akiket most a fogaim közé applikálok.

   Először a legkevésbé érdekes, de mégis elengedhetetlen kenyérből szakítok egy darabot, a héja úgy ropog, mintha csigaházak repedezését hallgatnám, először ez a furán sós és kesernyés íz jön, aztán eltompul, és marad a lassú, megfontolt rágás. A csengőre tenyerel az Ösztön-én, tepertőért kiált, én meg a barnás rögök felé sandítok, ismerem az érintését, ismerem az ízét, nem fog meglepni, csak engedem, hogy a karom nyisson ajtót az akaratom helyett; az egyik sarkát belemártom a sóba, aztán a másikat is, aztán jöhet a megérdemelt konszenzus, én tiéd, te enyém. Félek, hogy a lókolbász túl hamar nyomná el visszafogottságomat, túl hamar hívná elő kegyetlenebbik énemet, ezért egy karika vöröshagymával és egy harapásnyi újjal cizellálom a kollekciót. Érkezik a vörös robbanásszerű aromája. Aztán az újhagyma frissessége. Olyan, mintha évezredeket ennék.

   Két turnuson át még képes vagyok uralkodni magamon, aztán elfog a becsvágy, az Istenné dicsőülés eretnek gondolata, és lecsapok a kolbászra; a héjával együtt eszem mindig és harapom át most, három utcányira is hallható, ahogyan serceg a száraz bél, ahogyan nekiállok birtokolni a hatalmat. Telebizsergi a számat a fűszerek tökéletes konszonanciája, amit csak még intenzívebbé srófol a hagymák, a kenyér és a tepertő kísérete.

   Gyarapszom halkan, úgy, ahogy a teknősök párzanak, ahogyan szelídül az ellenállás, ahogyan a hajók futnak a dokkba, ahogyan a patikus keresi az óvszert, ahogyan az apródat számolod át ötödszörre a pénztárnál állva, ahogyan egy gnú világra hozza kicsinyét. Csillapíthatatlan dühvel nyúlok a sörért. Egy, kettő, három, négy korty. Öt. Látnokká lényegülök.

   Látom, hogy ez jó.