gonzoworld

   Bukott korokat idéző sötétbarna faelemekkel borított fal, koszos és elhasznált csempe, zsíros ujjak levakarhatatlan nyomai a bejárati ajtó üvegén. Az ügyintéző fülkék ablakai mögött szakadozott, sötétkék függönyök, melyek kirekesztik az időt azok elől, akik mögöttük ülnek és az avas intézkedésszag felhőjében porosodnak.

   Porosodunk mindannyian.

   A hivatal befogad, atyai szárnyai alá vesz, gondunkat viseli. Harmincnégy fülke közül három üzemel, az is félgázzal, a váróban ülők arca pedig minduntalan felragyog, akárhányszor szólítanak valakit.

   Sosem őket, sosem engem, az igazán tapasztaltak pedig már kirakták a gázrezsót és hagymát szeletelnek. Az amatőrök tizenhatodszorra is átnézik a már mocsarassá izzadt formanyomtatványt, aminek kitöltésére hihetetlen energiákat szabadítanak föl, atlaszi kitartást gyakorolnak, irataik szerteszét (ennyi idő alatt egyébként egy életre meg lehet tanulni a személyi igazolványunk számát, de ők leolvassák újra és újra, karakterenként lesve laminált biográfiájukra), aztán felpattannak és remegő kézzel elemelnek egy másik, egyelőre üres papírost, amit fél órára rá újfent teljesen helytelenül firkálnak össze - óvatosan térdükre fektetve, néhányszor reflexszerűen áttolva rajta tollaik hegyét. Kimért nyugalommal átvészelt idegrohamok, halk sikolyok és roppanó ízületek adják a türelmetlenség ritmusát.

   Paradicsom, paprika, felkockázott marhahús.

   Néhányan már a sátraikat állítják föl, mások terítenek, a gyöngék elhullanak – agyvérzés, infarktus – és óvatosan a földre dőlnek, ügyelve arra, hogy ne tartsák fel a sort. Öregek, fiatalok; céltalanul állunk a tartalmatlan várakozás elviselhetetlen nyomorában, mikor zsibbadnak a végtagok, mikor a napi sajtót tizenhetedszerre dobjuk félre, mert nincsen türelmünk végigszaladni egyetlen cikken sem, mikor majdnem agyvérzést kapunk a nikotinhiánytól – de nem merünk felállni, mert bármikor ránk kerülhet a sor -, mikor egy pillanatra szünetel az összes létfenntartó funkciónk, mikor a szomjúság kerülget, felhorkan a gyomrunk, pisálni és szarni kell, a hajunk – anélkül, hogy hozzáérnénk – percről-percre rendezetlenebb, mikor ömlik rólunk az izzadtság, először csak egy csepp szalad végig a halántékon, aztán a homlokon rügyezni kezd a pára, elázik a fej és ragadni kezd, a sós veríték orrunk hegyére csücsül és himbálózik, mikor egyre jobban, és már nem merjük karba tenni a kezünket, mert akkor az ingünknek is annyi, mikor már nem merünk hátradőlni sem, mikor már mindenhol fáj, hangyásodik a láb, fárad a kéz, lanyhul az éberség, mikor nem lehet felállni, mert ülve kényelmetlen (de csak egy óvatlan mozdulat és állhatunk órákig), mikor elálmosodunk és hirtelen felfrissülünk, mikor már minden nesz atomrobbanás, mikor a matt félhomályban minden egyes perc egy hétnek tűnik, formátlan, szétfolyó tintafoltnak a végtelen mennyiségű kitöltendő papíron.

   Valaki meccset néz a zsebtévéjén, három-null nem tudni, hogy kinek és milyen sportágban, de elsősorban idegesítő, másodsorban is az, beépül az alapzajba - először csak domináns részévé válik, mutatóujjal nyomkodja a halántékot, szólózik, aztán lassan eloszlik a katatón, nyomasztó masszában, topog, sípol, örül, kapar, csoszog, vakar, harap, koppant, dobol, csuk, zár, csörget, felvesz, köszön, igen, letesz.

   Alig nyolc és háromnegyed órával érkezésem után már mindenkit ismerek. A biztonsági őr elfordítja a nyitva tartást jelző táblát. Tábort bontunk és szó nélkül távozunk, a fények lassan kialszanak, a por megáll, az örökkévalóság pedig ráérősen gomolyogva homályosítja el a hivatal ablakait. A buszmegálló megtelítődik, cigarettára gyújtunk. Belenyugvásunk szótlan füstjét elnyomja a langyos, nyár végi zivatar.

   Köztéri néphergelés, ez kell nekünk, nem a szabadalom, nem a tudás, így látjuk mind jónak, húsból és vérből tákolt transzparensek üvöltik ezrek szemébe önnön nagyszerűségüket, legyünk az utcán, mert az mindenkié, legyünk együtt, mert azt szabad, analógiákat fércelünk középiskolai tankönyvekből kiragadott félmondatokból, rosszul beállított, de hatásos szépia képekkel, esetleg fekete-fehér, hogy legyen letaglózó, hogy dokumentumszerű, rég halott emberek szájába helyezzük a stáb szavait, nem emlékezünk, csak emlékeztetünk és felhívjuk a figyelmet, szerezd meg mind, gyűjtsd össze és érezd magad történetesen kurvajól.

   Színészeink vannak, zenészeink, íróink, költőink, újságíróink, mind-mind távol a kaptafától, nyakkendős portrék a meggyőződésről, egy-egy nóta valamiről, hogy lehessen tapsolni, ütni vadul a negyedeket, építjük a hanglejtést, először csak helló, aztán pihegtetés, mélyen a szemekbe nézve, hogy megértse mindenki, aztán kurziválva, de jól elrejtve valaki menjen a jó édes anyjába, és nézzünk aztán magunkra, hát mégis mennyire sokan vagyunk mennyire itt, mert mi valami mellett vagyunk, mi valami ellen vagyunk, és ennyi légy különben sem tévedhet, mindenkinek jót akarunk és csak néhányaknak rosszat, nem offenzíva ez, pusztán jól nézz magadba, mert ti ott kevesen, mi itt többen és fordítva, hosszabb a kezünk, magasabban leng a zászló, én inkább vagyok olyan, mint amilyen te nem, meg te nem is hiszel abban, amiben én igen, és én sem hiszek abban, amiben te, és az én pajzsomra becsület van írva, az enyémre meg hit, az enyémre meg ország, az enyémre meg hatalom, az enyémre meg ősapáink, az enyémre meg azon helység neve, amit tizedmagammal képviselek, én meg veled vagyunk, ti meg ellenem, és valakiben felmerül, hogy mi a faszt keresünk itt, és kiért csináljuk mindezt, aztán pisszegés jön, meg huhogás.

   Ugyan kérem, dehogy szól ez érdekekről, ugyan (!), dehogy (!), inkább csak arról, hogy ki képes minél álságosabban és a legjobban átsatírozva magáévá tenni és szodomizálni a kőbe vésett személyes tragédiákat, ki tud több féllábú, félszemű plakátot a saját mellére tűzni a megszokott és megunt színek mellé, meg kell érteniük, meg kell érteniük, meg kell érteniük, hogy csakis róluk szól, csakis értük siklik a vonó a húrokon, értük veszünk levegőt, nem kompenzálunk, hanem veszünk, ragadunk, ugyanarról a tőről fakadunk, de mégsem lehetünk egyek.

   Ezernyi oldalról harsognak a fanfárok, a nép gyermekei kapkodják a fejüket, villámlanak a tekintetek, és túl sokan képesek magukból hülyét csinálni. Pusztán a kedvünkért.

   Túl sokan viselnek el túl sokat. Pusztán a kedvünkért.

   Túl sokan tesznek túl keveset. Pusztán a kedvünkért.

   Vicceltünk, az egész csak játék volt. Pusztán a kedvünkért.

   Körülbelül két évvel ezelőtt kezdődött újra a zsarnokság kérdésének körüljárása a különböző médiumokban. 1990 előtt születtem néhány évvel és egy olyan szerencsés időben serdültem fel, amikor ez a téma olyan idegen volt számomra, hogy nem is értettem a jelentését. Nem volt meg bennem a szavak és mondatok jelentésének ismerete mögötti tapasztalat. A társadalomtól annyiban tapasztalhattunk csak elfojtást, mint amennyire viselkedésünkkel nyíltan hangoztattunk a társadalmi vagy keresztényi normáktól eltérő értékeket és elveket. Néhány generációval előttünk még ismerték a zsarnokság szavának valódi jelentését. Mi és az utánunk következő generáció pedig csak hírből hallhatott róla.

   A neveltetésünkön is meglátszott ez. Olyan nevelést kaptunk, amiről a szüleink azt hitték, hogy szabad, európai és modern, néha én is azt hiszem, hogy az volt. Pedig lehet, hogy nincs hozzá sok köze. Éreztük is olykor-olykor, hogy amire ösztönöznek túlzás, még több szabadságra és önálló utakra vágytunk, de a béke érdekében el tudtunk viselni néhány tiltást. Csak ha jobban belegondolok, akkor tűnik annyira abszurdnak ez az egész. Valójában  totális káoszban éltünk mi, az ezredforduló lázadó ifjúsága. Azt kellett gondolnunk, hogy tényleges jólétben éltünk, és nem volt ebben semmi lényeges hazugság. Elkényelmesedünk. Ellustultunk. Elpuhultunk. Elvesztettük az akaratunk erejét. Csak az igazán céltudatosok tartották ekkor is szem előtt a gyarapodásukat és a fejlődésüket, akik több szempontból látták azt, amit mi nem. Mi, akik gyermekek voltunk, ezeket nem érthettük meg magunktól, de valamiért nem is akartuk. Úgy lázadtunk, ahogy a csövön kifért. Mindegy volt mit teszünk csak egy volt a lényeg: valakinek ne tetsszen, valaki jöjjön oda és mondja el nekünk, miért rossz az, amit csinálunk. Nem érdekeltek azok az utak, amit szüleink tanultak a szüleiktől és azok is a szüleiktől tanulták az egész életükön keresztül. Engem nem érdekelt az, hogy miképpen kell élni. Mindig máshogy szerettem volna.

   Hiába hatotta át az életemet a jólét csökönyös gondolata, a jól-lét teljes egészében hiányzott. Amúgy a nagy falomlás és határblokk megnyitása utáni két évtizedben a szegénység változatlanul létezett körülöttünk, kilátástalanság és szerencsétlenség ugyanúgy toporgott ezrek ajtajában.

   Valami megmagyarázhatatlan bagatell eszmefoszlányok hallatán mi is az egyenlőséget hangoztattuk. Vertük a nyálunkat, és amikor kiszáradtunk belé, ittunk egy kisfröccsöt. Nem gondoltunk arra, hogy ha egyenlőséget, igazságot, demokratikus hozzáállást akarunk magunknak, akkor ezzel együtt mindenkinek akarnunk kell ugyanezeket. Nem foglalkoztunk az embertársainkkal, a környezetünkkel. Voltaképpen mindannyiunk - a társaságból, akikkel felnőttünk - gyógyulni nem akaró sebekkel, és különböző szerencsétlen szociális helyzetekből táplálkozó bántalmakkal vészeltük át a gyerek- és serdülőkort. De én ezt gyakran tapasztaltam azokban a kényszerközösségekben is (lásd: általános iskola), amikben megfordultam. Ezen sebek miatt pedig gonoszak és kíméletlenek voltunk. Zsarnokok voltunk abban a korban, amikor nem értettük mi az a zsarnokság, a gyermeki zsarnokság. Felnőttem, és lássatok csodát, most már nem pusztán tudom, hanem konkrétan érzem is, hogy nem csak a gyerekek zsarnokok az iskolákban, már nem csak az erősebb Marcika rugdossa meg a gyengébb Gerzsonkát az iskolában. Mostanra valószínűleg az immáron Mártonná cseperedett Marcika is tapasztalja a rúgásokat és a kilátástalan helyzeteket a saját bőrén, de lehet, hogy gyermeki zsarnoksága ugyanabból táplálkozott, amiből másoké. Nem számít az, hogy konkrétan mi történt régen, az se számít, hogy ki mit csinált gyermekkorban. Az számít, hogy erre nem akarunk emlékezni, pedig bizonyára rengetegen vagyunk hasonló helyzetben. Könnyű elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor nem figyeltünk oda egy másik emberre de még könnyebb emlékezni azokra a pillanatokra, amikor a mi életünket nem vették figyelembe.

   A történelemben mindig is harcoltunk a zsarnokok ellen, akik körülvettek és -vesznek minket, de vajon harcolunk-e a bennünk lévő zsarnokkal, aki születésünktől fogva bennünk van? Belátjuk-e, hogy mi mindannyian szörnyek vagyunk néha, mert ha gyerekként, játékból azok tudtunk lenni, akkor most is, hiszen felnőttként is gyakran űzünk játékokat. Marcika is felnőtt már, naponta találkozunk vele az utcán, hivatalokban, a munkahelyünkön és számos egyéb helyen. Esetleg számot vetett vagy vethetne magával, esetleg lenne benne erő és potenciál, hogy újból és másképpen válasszon, hogy már értelemmel telve vizsgálja tetteit, nem úgy, mint gyermekfejjel, megbánjon, mérlegeljen és okuljon belőle, majd a saját gyermekének is megtanítsa, hogyan győzze le a belső zsarnokot.

   De vannak, akik erre nem képesek, nem is akarnak képesek lenni rá, mert nem akarnak és nem is tudnak valódi áldozatot hozni; nem tudnak lemondani olyan dolgokról, amikre nincs is igazán szükségük.

   Farhátot, mint mézesmadzagot - húzogatom a nyugdíjas előtt a betevő falatokat, hideg és nyers, akciósan szereztem, pedig csak szerecsendiót akartam venni, de úgy megtetszett az ötlet, hogy végül vettem fél kiló csirkesegget is; a sor gigászi, előttem sípolva elfingja magát egy rendszergazdának álcázott informatikus, a helyzetet kihasználva pedig előre tessékelem a nénikét, aki még mindig mereven bámulja néhai Tyúkanyó ánuszrózsáját.

   Eljutok végre a megkövült, uniformisba göngyölt szentségig, a fekete szalag Szent Péter keze alá transzportálja a vákuumba csomagolt életerőt, adom a kártyát, ütöm a számot, telik a szatyor és joccakát.

   Csak minden ünnepnapon szeretünk, közösséget formálunk, nem ismerjük a teret, csak a zugokat, nem érezzük a szél zamatát, nem látjuk a fák zöldjét, nem pazarlunk, szelektíven gyűjtjük a hiteltartozást, egy kis autó, egy kis ház, egy kis tévé, egy kis nyaraló, apukáéktól örököltük, gyerekek iskolában, mi dolgozni, hát tudja azt maga. Már csak húsz év a nyugdíjig, bizony azt fél lábon is kibírjuk már. Érti ugye? Nem könnyű az élet, de azért nem is nehéz, beosztással kell élni, szavazni meg mégiscsak lehet, meg aztán jó a közbiztonság, meg a közlekedés, megnyitották a határokat, akciós repülőutak Kalkuttába, minden féláron, minden ingyen, ilyen a mi kis életünk, inflálódunk azért szépen, jó ez így.

   Minden napra jut egy kis magánélet, minden napra jut néhány percnyi önámítás és álmodozás, lefekvés előtt esti mese, néhány sor az aktuális bestsellerből, pillanatképek a várható időjárásról, amelyeket alaposan elemez egy mosolygó próbababa, együtt kesergünk és együtt nevetünk, mesterséges anyagok fogyasztásával fékezzük meg fékevesztett szorongásunkat, miközben csendben, rettenetes csendben pusztulnak el a sejtjeink, nőnek a lépcsőfokok, nőnek a távolságok, Salma Hayek csípőjére sem gondolunk már magányos álmainkban, csak az a megnyugtató, barátságos erózió.

   És lekapcsolom a lámpát és tágra nyílt szemekkel várom a reggelt, átbucskázok a párnahuzat lankáin, végignézem a frottírkészletemet, edények a falon, legények a gáton, a körmeim meg csak nőnek körülbelül a végtelen irányába, fénylő ujjbegyemmel rámutatok az elhalaszthatatlanra, hogy az amúgy is evidenciaként kezelt időérzékelésből kimetsszek egy fikciós alapú, végtelenül szubjektív pontot.

   Ember vagy.

   És hatalomra születtél.

   És birtoklásra születtél.

   A skála abszolút pozitív végpontja a tiéd, te rendeled a taxit és te is fizeted ki, te formálsz véleményt, te adsz hangot a gondolataidnak, megszámlálhatatlan mennyiségű tárgyat birtokolsz, sokfélét és sokat is, mindenből a másokénál több a tiéd, a minőség a kenyered, még többet és többért, mert azt is a sajátoddá akarod formálni, jelszavakat idézel, és érted él minden, ami rosszabb nálad, és nálad minden rosszabb, mert te vagy abban a szent pillanatban az, aki, és kiváltságos, és szentség a te neved, ismeretlenek számodra a határok, látod a horizontot, de fittyet hánysz rá, mert te ember vagy, az első mindenekelőtt, önigazolás vagy, feltalálsz és megvéded a sajátodat, megmondod másoknak, hogy mit lehet, mert te vagy az, aki mindenből többel rendelkezik, akinek az akarata megolvasztja a fémeket, akinek a gondolatai ketté parancsolják a tengert, aki felment az égbe, és aki még azon is túl, aki képes vagy elhagyni a törvényeket, akire nem hat a gravitáció, nem odamegy, hanem idehoz, aki előidézi földrészek megolvadását, aki számára nem léteznek évszakok, mert a komfortérzet mindent felülír, aki megérti a világ mozgását, aki tudja, hogy minden tett azonnali vágy, aki átformálja azt, ami rendelkezésére áll, akinek ha nincs elég ereje, akkor teremt még, akinek ha nincs elég esze, létrehoz valamit, ami gyorsabban gondolkozik nála és függővé teszi, aki nem elégszel meg az idővel és a térrel, aki eljut oda, ahová valaha egyáltalán nem, akinek a praktikum a mindene, aki alkot és hazudik, aki retteg és szeret, te vagy az, aki annyira felgyorsította az időt, hogy túl sok maradt végül neki, aki unatkozik, aki elfoglalja magát, aki értéket kreál, aki levizsgázik évszázadok kánonjából, te vagy, aki élővé teszel élettelent, te vagy, aki mímeli a genezist, aki utánozza az evolúciót, te vagy, aki nem csak teszi, hanem élvezi is, te vagy, aki azért szabályoztad magad, hogy minden szabályt félresöpörhess, te vagy, aki milliókat nyomoríthat és ölhet meg büntetlenül, te vagy, akitől függhetnek, te vagy a jóságos kormányos, a kaporszakállú mozdulatlan mozgató, te vagy, aki csak gondolsz a gyengébbekre, de nem teszel értük, te vagy, aki későn kap észbe, amikor már minden sivárrá aszott körülötted, aki megbán, bocsánatot kér, majd hátba szúr, te vagy, aki szórakozássá és pénzzé teszed a szerencsétlenséget, te vagy, aki a magad által teremtett istenek általad leírt szavainak szentségére hivatkozva ölsz és gyógyítasz és ítélkezel, te vagy az, akinek szemében mindenki egyenlő, csak a nemzetiség, a bőrszín, a hit, az iskolázottság, a hierarchiában betöltött szerep, a márkajelzéssel ellátott termékek birtoklása és viselése, a bio és a műanyag fogyasztása, a testi és szellemi fogyatékosság, a vagyon, a nyelv, a financiális háttér, a testi kondíciók, a kor, a különböző sportágakban elért eredmények,  a Beatles és a Rolling Stones szeretete, az igaz és a hamis  alapján tesz különbséget, aki azt akarja, hogy többen legyünk, hogy többen és többet fogyasszunk, hogy működtessük a gazdasági cirkulációt, majd a becsült hétmilliárdos csoportlétszámra hivatkozva elsápadsz, és bejelented, hogy túl sokan vagyunk, te vagy az, aki felnevelte Hitlert és Sztálint és Mussolinit és Mao Ce-tungot és Kim Ir Szent és Idi Amint és Nérót és Francisco Francót és Vidkun Quislinget és Pol Potot és Castrót és Gilles de Rais-t és Ted Bundyt és Charles Mansont és Ed Geint és David Berkowitz-t és Jeffrey Dahmert és John Wayne Gacyt és Yang Xinhait és Andrej Chikatilót és Anders Behring Breiviket és Gandhit és Wangari Maathait és a Dalai lámák sorát és II. János Pált és Semmelweis Ignácot és Assisi Szent Ferencet és Bob Dylant, és te adtál nekik neveket és attribútumokkal ruháztad fel őket, és te helyezed el őket a jó és a rossz skáláján Krisztustól innen és Luciferen túl, te vagy, aki díjakat oszt evidenciákért, te vagy a felelőtlen felelős, akinek semmi köze hozzá, te vagy, aki tönkrevágtad az otthonodat, ezt a kedves, szerető, meleg és nedves bolygót, te vagy, aki parancsokat osztogatsz, aki minden létező tulajdonát a Földből nyerte ki, aki a természetben ritkábban előforduló anyagokat árcímkékkel látod el, aki évmilliókkal ezelőtt elpusztult élőlények maradványait égeted el, hogy gyorsabban mozoghass, és aki mindezért harcol, aki megássa a saját sírgödrét és másokat lök bele.

   És végül maga is beleszédül.

Kedves Olvasók!

Elkészült a gonzoworld blog Facebook oldala, ahol tájékozódhattok a friss cikkekről, illetve sok egyéb lesz még, de egyelőre csak ennyi.

Üdvözlettel (a gonzoworld szerkesztősége):

Vejnemöjnen, Stormking, Edebácsi

www.facebook.com/gonzoworld01

   Másfél éven keresztül szerettem volna kikerülni ebből a munkának szerény jóindulattal nevezhető tevékenységi körből és egy vadkapitalista, kizsákmányoló cég alkalmazottjává válni. Nem ment. Annyira nem vettem a szívemre. Mindeközben tanultam estin, megkóstoltam sok üveg whiskyt, zenéltem és a filozófia iránti rajongásomnak hódoltam. Visszagondolva: zseniálisan telt az elmúlt másfél évem.

   Szépítem a múltat. Azt csináltam, amit igazán szeretek. Ittam, zenéltem, olvastam, anyáztam, amikor nem ment a szekér, zabáltam, és néha dugtam is egyet-egyet, amikor volt rá időm. A majdnem egyszemélyes cég, ahol úgy csináltam mintha dolgoznék, úgy döntött nem vállalja a felelősséget a múltja tetteiért és itt hagyja azokat a tükröket, amikbe nem tud többé belenézni.

   Úgy tűnt megszívtam így munka nélkül.

   Épp jókor, jó időben, szerencsével és egy két napos kitérővel, majd egy durva megfázással alkalmazásba kerültem egy multivállalatnál, ahol olyan tevékenységet végzek immáron két hete, amit sokan szeretnének helyettem csinálni, de ezt az alapvető feladatokon túlmenően kellene végezniük, így pedig nem maradna elég idejük mindarra, amit meg kell csinálniuk. Azért alkalmaztak, hogy megoldjam a dilemmájukat. Kicsit többet dolgoztam, mint hittem, kicsit másképpen, mint reméltem, de ha nem így lenne, akkor valakik irigyek lennének rám. Ez törvényszerű.

    Nagy nehezen megismerkedtem a kollégákkal, már van néhány, akiknek a nevét is tudom, általában azt hiszik, hogy normális vagyok, vagy csak kicsit hülye. Részletkérdés. Azt tapasztalom, hogy kis túlzással kellemes és nyugodt munkakörnyezet, ha egy légy megjelenik az 5 méteres körzetemben az már naplózandó eseménynek számíthatna. Néha feszül a helyzet, ekkor emberek jönnek, elmondom nekik, kitöltöm a papírt, aláírok, dátumozok, pontot teszek a mondat végére. Iszom egy becsületkasszás kávét. Imádom a becsületkasszát és a kávét sem kevésbé. A gép kiköhögi a friss feketét, szórok valamennyi aprót a kosárba, nem nézem mennyit, iksz. A kosár felett lóg egy tábla, rajta a következő felirat olvasható: "[…] A becsületkassza múlt havi egyenlege -35000 Ft. Akinek nem inge, ne vegye magára. […]"

   Még aznap egy másik cégnél szemügyre veszem a húszas évei vége felé járó csajt, aki tuti nem dugott már hosszú hetek óta. Úgy állnak a mellei, mint a Mount Everest csúcsai, csupán az asztal miatt nem szúrja ki a szemeimet. Mosolygás közben remegnek a szempillái, és időről-időre lábujjhegyre ágaskodik, a köztes időben hintázik a talpán. Tegnap kirúgták. Mindezen ingerek előtt és után valamivel 120 km-t vezetek, a rádióban a Bartók szól.

   Amúgy meg ablaktalan irodákban ülök, javarészt hermetikusan elzárva a világ fennmaradó részétől, ilyenkor nem ér inger, akár maszturbálhatnék is, az sem érdekelne senkit, de helyette inkább blues-t hallgatok. Közben ezen a blogon gondolkodom, hogy vajon miért érdekel ez bárkit is. Sokaknak ugyanolyan sivár az élete, mint a miénk, egyébként leginkább az endorfin-, a dopamin és az adrenalintermelésen múlik az élet intenzitása, de néha a hasmenés is dobhat a latba. Mások maximum többet hazudnak önmaguknak ezen téma kapcsán, vagy még arra sem veszik a fáradságot. Megint mások külföldre menekülnek vagy drogokba, de legtöbben az ezerízű alkoholt kedvelik leginkább, megint más esetben az emberek egy Iphone 5, vagy annak az éppen aktuális megfelelőjének megvásárlásába ömlesztik elégedettségük és kiváló létminőségük képzetét, jobbnak és jobban érzik magukat tőle, majd sok kielégült szükséglettel nyugtázzák a napokat. Sokuk még gyermek, lehet, hogy tudat alatt a szüleiket látják bele abba a telefonba - akiktől a pénzt kapták rá. Poszt-posztmodern példaképeket. De ha nem, nem baj, nekem úgy is jó.

...

   Hazajövök, a csalódottság és az elégedettség között tengődöm valahol félúton, néha eszembe jut, hogy talán beteg vagyok, de végül mindig kinevetem a halál szimbólumait. Csörög a telefon, felveszem, nem értem minek zaklat, kérek visszahívást, rágyújtok, mindegy, nem várok tovább, visszahívom, csak már ne kelljen vele többet foglalkozni. Bemutatkozik, a nevét vagy már azonnal azután elfelejtem miután mondja, vagy meg se hallom, mert nem tudom felmérni mennyire érdekel, tehát nem érdekel, őt sem érdekli túlzottan, elkezdi mondani, nemsokára rátér a lényegre.

-          Aktuális még az álláskeresése?

-          Nem.

-          Hol dolgozik?

-          Itt és itt.

-          Mondjon fel, van egy jobb ajánlatom.

-          […]

   Ebben is van valami misztikus értelemben vett törvényszerűség.

   Mindezek után baszom a rezet egy kicsit, céltalanul belekezdek néhány dologba, hamar abba is hagyom őket, majd a kedvenc tollammal leírom a nevem egy papírra. Konstatálom, hogy ugyanúgy kerekítem a betűket, mint legutóbb, ugyanaz az ember vagyok, aki akkor voltam. Végül ledőlök, és még mielőtt elnyomna az álom, az elalvás előtt két szösszenettel ellátogatok arra a helyre, ahol a legjobban szeretek időzni esténként. Egy végeláthatatlan sivatag peremére. Lobogó tűz mellett meredek a távol azon irányába, amerre a nagy Szfinx magaslik ki a kietlen dűnék közül. Miközben a tüzet piszkálom egy fadarabbal, azon tűnődöm, hogy valahol messze innen ezek a rohadék moirák már megint mennyire be lehetnek rúgva, hogy ilyen méltányolhatatlan könnyedséggel szövik az emberi sorsok fonalát. És kacajuk kilométerekre elhallatszik, fák rezzennek belé, sünök kapnak infarktust, őzikék válnak nemzésképtelenné, bálnák vetik magukat a partra, a zemberek pedig általában nem vesznek minderről tudomást.

   Snitt.

   Lassan ébredek, kinn vagyok már fél lábbal az álomból, a maradékkal pedig a nyirkos aszfaltot próbálom hátrahagyni. Szemben haladok, teljesen inadekvát időben, inadekvát helyen, pénteken délelőtt próbálok kijutni a városból. Ilyenkor minden metró, busz, villamos, zebra üres, csak én vagyok meg az álmos ténfergés, a jól ismert zsibongás a fejben és némi könnyűzene a maradék zaj kizárására.

   Elérem a vonatot, örömmel konstatálom, hogy újabb szintidőt sikerült csinálnom, elfoglal ez a gondolat, még egy kis önelégült mosolyra is jut időm. Rásimulok a betonacélra, hagyom, hogy hűtse a halántékom. Rosszul teszem, mert így később felkészületlenül ér az, ami szemet kellett volna szúrjon. Négy, élete delén már jócskán átzuhant hölgy, akik békésen beszélgetnek. Nem látom, nem hallom őket, de nem is érdekelnek, nem veszek tudomást a nyilvánvalóról. Itt-ott megcsillan egy nyakba akasztott bifokális szemüveg, hangtalan táncát járja a formátlanná taposott egyencipő, miközben gazdája illeg-billeg. Dacolok a vizuális inputtal, még a homlokom sem ráncolom. Itt mindig elfog valami posztapokaliptikus érzés, ahogy nézem a leharcolt földszintes házakat, a peront, aztán a paneleket, fúj a dunaszagú szél. De szól a szignál, kiránt magamból, felszállok az üres vonatra és nézem, hogy apró emberek dinnyehéjon eveznek az árral szemben. Hasonlítunk. Újra benn vagyok, de már meleg és puha.

   Aztán egyszer csak ott terem, a haja vörös, indián-mintás bekecsén a laminált kártya, karján a vörös szalag, ő a munka hőse, ő a szúrópróba, ő a mindenre kiterjedő. Felette áll mindennek, síró kalauzok kuporognak lába nyomán, s te, aki igénybe veszed a szolgáltatást, te csak veszíthetsz. Az apokalipszis négy lovasa volt hát, kik az elébb ott várakoztak - esik le végre a gumitantusz: ellenőr. És még mindig csak kapiskálom, megpróbálom levenni a lábáról a két utazóbőröndben rejtegetett szememmel, illetve az érvényes bérleteimmel. Ő telhetetlen, rá akarja írni, a vonat és viszonylat és igazolványt is legyekkedves. Nem ellenkezem, mindenem az övé, én tiszta vagyok, mint a friss hó, bűneimért már vezekeltem, kegyelmezz! De nem.

   - Ez így nem jó - emeli rám dühösen a tekintetét.

   - Mi nem jó? - kérdezek vissza rosszul leplezett magabiztossággal.

   - Hát ide Piliscsaba van írva. - sújt le pallosával.

   - Ott lakom - felelem, s lassan hatalmába kerít a borzongás.

   - De a bérletre... - kezdi,

   - Klotildliget van írva, - egészítem ki bűnbánóan szavait, - de az Piliscsaba része - teszek még egy hisztérikus próbálkozást. 

   - Tudom, de el kell menni a pénztárba és kérni kell az igazolást, mert azt, hogy melyik állomás milyen közigazgatási egységhez tartozik, azt, mert ugye van olyan város, amihez három is, és szóval azt nekem nem kell tudnom.

   Elsötétül minden, a fájdalom pokoli, szikrát hányok, savat könnyezem, csak földöntúli morajlása visszhangzik tudatom párás falain. Legközelebb, hétezerforint, nemleszmégegyszer, kellazigazolás. Hátat fordít, elüget, de inkább poroszkál, már keresi a következő áldozatát, akire lecsaphat, hogy szembesítse evilági tökéletlenségével. Bennem izzanak a hegek, melyeket kardja hagyott, összerándulok és levegő után kapkodok. Tizennégy éve utazom hát szabálytalanul, vétek a szabályzat ellen, és még egy igazolást sem vagyok hajlandó, hálátlannak érzem magam és eluralkodik rajtam a szégyen. Életben hagyott, de csak azért, mert ő TUDJA, amit NEM KELL tudnia.

  Még erőtlenül utánakiáltok, hogy, de miért nem kell tudnia? már nem hall, a következőt döfködi egy le nem pecsételt pedagógus-igazolványért.

   Szép időnk van.

   Igen.

   Szép időnk van.

   Nem, de azt mondják, holnap szép lesz.

   Megfelelés az ember – ego homuncio – vargabetűk vannak karistolva az ő ínyére (mily szó szökkent ki), gondolat és megkerülés, csapzott támolygás az evidenciák körül, egy kérdés legkevésbé magától értetődő megválaszolása, láz és akarat, szobanövényeket kreáló és felnevelő entitás.

  Mobilis ruhafogas az ember, szezonálisan rendezi be az önmagát, hisz az előre és a hátra fogalmában, retteg a stagnálástól, retteg a múlttól, retteg a jövőtől, retteg az idő állandóságának lehetőségétől.

   Hideg késsel nyomkodom a fövenyt anyáink gyakorlatát követve, hagyom kárba veszni az általam megtermelt elektromosságot, ledőlök egy padra, vákuumot keltek magam körül, és hagyom izzani a magányt; könyörületes és szentséges csend ez, nem hallom, ahogy nő a fű, nem hallom, ahogy száguldanak az ingerek, nem látok semmit, ami létezik, csak a kristálytiszta, festményszerű parabolát, ami fölöttem, és azt sem tisztán, mert ő lát engem, és csak egyetlen gondolat bántja.

   Dezantropomorfizáció.

   Ma nem ettem műanyagot, mondja az alaktalan autoritás, aki belegyalogol az önámításba, és büszkén, már-már kihívóan mutatja az ínyét, amit a szuroknál éppen egy árnyalattal festett feketébbre az, ami nem műanyag, hanem egzakt méreg, de a kijelentés nem is erre irányult, úgyhogy átadok neki egy szál cigarettát, hogy útjára eresszem, elveszi és csak áll tétován.

   Ma nem ettem műanyagot, ismétli el az alaktalan autoritás, aki a porrá zúzott önámítás füstölgő romjain áll, mint bagoly a szarban, csak már nem mosolyog, tekintetében eltökéltség, mögötte a sivár túlvilág, előtte mindaz, amire nem kíváncsi, kötőtűkkel van kikövezve az útja, ezernyi fájdalom sarkallja az akaratommal ellentétes irányba.

   Sokkal élvezetesebb lenne, ha másképpen, viszont mivel nem, ezért a mozdulatlan mozgatás örömeit kell élveznem, de ha elviselem, az sem baj, tulajdonképpen mindegy; amíg bizonyos anyagokat magamba tudok fogadni, addig aligha lehet gond, hiszen itt vagyok a létezés lágy ölén, általában az emberek boldogtalanok természetükből fakadóan, a gondolatiság rendre elpusztítja a gondtalanságot, itt vagyunk szinte egyszerre ezen az őrült, vizes gömbön, forgunk vele, fázunk, ha úgy, de elsősorban a hőség dominál – legalábbis errefelé.

   A rettegés nem sokkal ezután következik, rám zuhan önnön párám, elönt mindenütt, pánikba zuhanok és megpróbálok megkapaszkodni az kívül fortyogó térbe, de mindhiába, mert ebben az illúzióban még koherencia sincsen, csak távol akarok lenni, a körmeim leszakadnak, sárgára aszott ujjaim maradékaival belekapaszkodom a hajamba, mantrába kezdek, eszembe jut egy Phil Collins szám, eszembe jut az Univerzum, meg amikor lemerül az elem, meg amikor fullaszt a köd, mint most ez a matéria, aztán eszembe jut valami, ami nagyon régen, és egy pillanat alatt elfelejtem, pedig régen nagyon jó volt.

   Az alaktalan autoritás megkér, hogy nézzek be a pénztárcámba, és ruházzak be végre egy sajtburgerre.

   Megkérem a kezét, eljátszom a dalt.

   Úgy lüktet a halántékom, hogy szinte dobál, mint könnyed tájfun a part menti lakóházakat, most reggel van, előtte is az volt, az átmenetre nem emlékszem, csak az maradt meg, ami az ájulás után jött. 

   Azt álmodtam, hogy másfél mázsás óriáspanda vagyok, egész nap üldögélek és bambuszt rágcsálok, Szméagol pedig nyálkás, görcsbe feszült ujjaival a torkom után nyúl.

   Felkapom a vértem, bekapcsolom a zenét, szól. Buszra szállok, egy francia lánycsapat épp a türelmem határát feszegeti feszítővassal és hegesztőpisztollyal, pedig csak beszélnek a nyelvükön, de most ezt nem kértem, nem vagyok önző, csak magányos, legyen belőlem nektek ennyi elég, én sem kérek többet, őszintén nem, hiszen olyan kis szeletét birtoklom az Univerzumnak, amekkorát szinte pofátlanság, ráadásul kiváltképp kedvelem a leguánokat.

   A buszon mindenki elsősorban fázik, másodsorban siet. Jobbomon valaki a taknyával küszködik és hörögve liftezik a matériával, a balomon egy szerelmes gerlepár legutóbbi összekapása után gerjedt űrben tátong szorosan egymás mellett állva, szótlanul. Karon ülő felnőttek a tagadás korszakában. Tétován maszatolnak, megpróbálnak minél nagyobb darabokat kiszakítani egymásból, uralkodni vágyó, szolgaságra teremtett kisdiákok a posztszocialista rezesbanda utolsó előtti akkordjának dallamában lézengve. 

   Felszabadul néhány hely, keresem, leülök, megvetem a magtárban nyolcvan kilónyi önmagam. Három megállóval később iszonyatos dörrenéssel a seggem alatt defektet kap a gumiabroncs - bízom benne, hogy nem a túlterheltségtől. Először pisztolylövésnek véli mindenki, párás rettegés, kísérleti organizmusok a cellában, az ajtók zárva - majd - az út közepén százhúsz ember egyöntetűen retteg. Lehet, hogy a mai nap lesz az utolsó.

   Ja.

  Leszállítanak a gépről, látjuk a megdőlt csuklós buszt, a negyven éve hiperaktív gépet, ahogy megadta magát, megdőlt, a tetejéig havas és sáros, a kopott kék színű monstrum utolsó lehelete volt ez, akár egy partra vetett bálna, tehetetlenül, sebzetten áll a reggeli csúcsforgalom origójában, méltósága a múlté, jelene a végzete, a jövője bizonyosan bizonytalan. 

   A következő busz húsz perc múlva jön, mínusz tizenöt fok van.

   A busz mellett mindenki elsősorban fázik, másodsorban siet. Sokan közülünk ma már nem tudnak termelni. Alig negyven méterre innen elveszti az állását egy közrendőr, beugrik egy talponállóba és iszik egy vodkát. Aztán még négyet és a vécében agyonlövi magát. A dörrenésre mindenki összerezzen, céltalanul csattog a házfalak között a hang, keresi az utat, keresi a fészket, kijut a főútra és elvész a forgalom zajában. 

   - Mocskos BKV - mormolja az orra alá a gerlepár férfiúi szekciójának képviselője. 

   Akik hallották, beletörődve bólogatnak. A sofőr leszáll a gépről, mélyen a mellényzsebébe túr, cigarettát vesz elő és rágyújt. Néhányan gyűlölettel tekintenek rá.

   Megszokta.