Engedd el a nyakam te rohadék. Egyszerre csak egy jöjjön. Sportszerű küzdelmet akarok, fair viadalt akarok megnyerni, és már szinte csak azért, hogy levegőt tudjak venni. Megteszek minden tőlem telhetőt; csatornája vagyok a romboló és építő erőknek, átengedem őket magamon, hogy része legyek az egésznek. Nincs félelem, nincs meghunyászkodás, mindezek helyett farkasszemet nézek a pokollal, megkúrom a démonokat és fennhangon röhögök rajtuk. Aztán időről-időre iszom egy pohárkával, hogy megpihenhessen az agyam. Elszívok egy cigit, füstkarikákat eregetek és azt mondom az életnek: „most megint jól megdolgoztuk egymást”.
De néha ez nem elég jó nekik. Kihasználják, hogy lankad a figyelmem, fáradok, nem hozom már a régi formám, köhög bennem a motor, öregszem, bandzsít a farkasszem, kitekintget nyugvópont után kutatva, liheg, az orron és a szájon a kifújt gőzt már megfáradt tűz hevíti. Pihenni kéne végre egy kicsit. De nem lehet, mert ilyenkor elkapja a torkom és ráz, üvölt, „mi a fasz van veled?!" Az élet nem ismer tréfát, meggondoltan szopat. Az az egy pohárka semmire nem elég, se a kettő, se a három, se a négy. Egy egész szeszgyár sem lenne elég. Az öreg bölcs blues zenész négerek szavai nem nyugtatnak meg már senkit.
Engedd már el a nyakam csak egy kicsit te rohadék! Legyen már fair küzdelem! Legyen egy kis szünet, amikor vissza lehet vonulni a sarokba, vizet fröcskölni az arcra, letörölni a vért és tudni, hogy álmomban nem marnak össze a pókok, amikor csöndes a szobám és nyugalom van.
Ha a dolgok simán mennének ebben a beteg és perverz világban, ha a motor bennem kapna egy kis olajat, nyugodt volnék. Ilyenkor erőre kapnék, újra felvenném a kesztyűt, kiropogtatnám a nyakam és a vállaim, majd csak a következő menet elejét jelző csengő hangjára várnék. Ez az, amihez nem elég szimplán berúgni, mert sokkal több kell hozzá.
Ezt csak a másnaposságra elfogyasztott néhány fröccs, sör vagy feles képes előidézni. Az az egyetlen eset, amikor megtalálom a vihar szemét, ahol nyugalomra találnak a primordiális erők. Ott, azon a egy ponton teljes extázisban lángolva minden olyan, mintha rendben lenne, mintha az élet is elengedné a nyakam egy időre. Olyankor a tett látható és kiszámítható következménnyel jár, csak az történik meg, aminek meg kell történnie, olyankor nincs maszatolás, nincs köntörfalazás, se kertelés, csak bizonyosság.
Ilyenkor nem keresem tovább a fényt ebben az istenverte örökös éjszakában, mert tudom, hogy pont annyit látok, amennyit látnom kell, és tudom, hogy mindig oda lyukadok ki, ahová menni akarok. Nem érdekel, hogy Godzilla vagy King Kong, mert tudom, hogy nem én építem azt a szörnyet, amit olyan emberek látnak belém, akik nem ismernek. A hálátlan istenek is sokkal kedvesebbek hozzám, mert tudják, hogy mit jelent nekem az exit mundi, és látják rajtam, hogy működöm; fél lábbal a világban és fél lábbal azon kívül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.