Húsvét, karácsony, a tizenegy éves, leragasztott szemű és amúgy erőteljesen beszédhibás Zsoltika első kisegítő jellegű munkanapja a taszaherédi tampongyárban – mind-mind olyan kiemelkedő alkalmak, melyek nyomatékot, hangsúlyt érdemelnek, meddő, mégis látványos felülemelkedést a néptömegeken, hisz mi (mindannyian) meg tudjuk mutatni másoknak, hogy így mulat (a magyar), így mulatunk mi, bizony, ha kevésből is, de büszkén, tokaji bor helyett fáklyaolajat, de ha már szar, akkor legyen számos, hozatunk a bácsitól, aki az utca végén lakik, reggelente véresre üvölti a torkát már húsz éve nem működő Wartburgjával, meg teljesen vak is, át kell segíteni az utcán, bőszen tagadja, hogy az általa hegesztett házi bor lenne az oka, a kormányra fogja, volt feleségeire, tehát el kell hinni neki belátóan, máskülönben velünk üvölt és nem a kocsival, mindenképpen idegesítő, kedves elmeháborodott.
Ajándék már a csomagtartóban, mindenkinek jelképes értékű krómacél Kádár-mellszobor, a gyerekeknek egy falra ragasztható hinta, hogy örüljenek a nagybácsi idegein grasszálva, amikor lúdtalpbetétes szandálkájukban darabokra rugdossák a frissen vakolt kredencet, esetleg egy üveg háztáji az öregeknek, szalvétakészlet haladóknak, konyharuha szett, nagyapának meg egy frissen lopott svájci bicska utánérzése kopottas fogórésszel. Gyerekek bepakol, maximum hét fő a négyszemélyes, kihajtott, nehéztégla színű Suzukiba, rádió bekapcsol, (alkalomhoz illő, Merry Christmas, vagy Happy New Nyúl bömböltetése – úgyszintén kölni és/vagy műanyagmikulás, zsebbe becsapva) indul a kaland, hajnali öt óra negyvennégy perc, kövér gáz, három óra múlva nagyiéknál, utolsó álmos pillantások a panelrengeteg hívogató liftaknái felé. Snitt.
Három és fél óra utazás után megérkezni a szülői házhoz természetesen mégiscsak nyomasztóbb, mint elütni egy vidracsaládot vagy kiirtani egy esőerdőt, így hát a família kevésbé nyúzott része örömmel hajtja el a nagyi háza előtt legelő kondát, persze már bent áll a tágas udvarban az összes rokon járműve (igen, Távol-keleti gyöngyszemek), hiszen örülni kell, egyszerre mindenki, ha lehet, nagyszülők a matriarkáék, még az anyuka szüleit is elhívták ide, elvégre ők a fiatalabbak, a takaros tanyasi parasztház pedig elmegyógyintézetté válik, de mindezt megelőzi az ünnepek erőpróbája.
A már bejáratott üdvözlési ceremónia után (mely magában foglalja az ajándékozás meghitt és őszinte örömét, nem utolsósorban az izgalmas és mély társalgásokat, plusz welcome drink – népiesen szólva „igyá’!”) összegyűlik a néptömeg az asztal köré, hogy megkezdjék rítusukat, fékevesztett sámántáncukat s tort üljenek az ész nélküli és határtalan fogyasztáson, eltemessék magukat egy ősi rend rég elfeledett álmaiba - színtiszta anyagcsere. Nettó hetvenkét fogás kezdetnek, tizenhétféle leves, mert Zsoltika allergiás a sóra, a cukorra, a vízre, minden E alapú aromára és ízesítőszerre, az összes állatra és növényre, így Vanda néni sűrített levegővel főzött neki celofánt, szóval ő lerendezve három különböző feltéttel; tehát első kör legyen leves, huszonegy főre marhaizomból, brutális cupákkal. Kezdetnek persze velő, frissen kirombolva a pirítósra, intenzív izzadás, majd kevés törölközés, pálinkaöntés, sörök bontása, hölgyeknek ugyebár a kádnyi fáklyaolaj, közben a türelmesen cammogó nagymutter vidáman figyeli ivadékainak közös gyarapodását. (Mondd, Uram, tán azért zabálnak ennyit az emberek, hogy legyen, mi felfogja az alkoholt, vagy azért isznak ennyit az emberek, mert megszomjaznak a kardinális ételmennyiségtől?) Eztán vödör húsleves, rengeteg bicepsszel, intenzív pasztellszínek játszanak a tetején, átgázolhatatlan zsírkordon, kopott kanalak, paprika bele tonnaszám, verítékező férfiak, szalonspicces nők, a kölykök meg ordítanak, mert Zsoltikának megint kiesett a szeme – Fővárosi Nagycirkusz mikro-körülmények között, ugyanakkor az csak a látszat, hogy igen, mert nem, az éhség nagy úr, harmadik felvonás, nehéz ürügy. Komoly, sűrű étel, legyen pacal disznófejbe töltve, hogy laktató, paprika megint mázsaszám, hatalmas fehér kenyér, háromujjnyi szeletek, pátoszi küzdelem, minden falatért meg kell szenvedni, a kovászos uborka sem gördül olyan könnyen – sör, bor, pálinka – evés mindhalálig, ha kész, érkezik a töltött káposzta, óvatos hatvan gombóccal a tetején, utolsó gurítások, nehéz nyelések, kigombolt alsók, konstans izzadtságszag, de még kér a nép.
És adunk is neki. Háromórányi folyamatos és dühödt ebédelés után rendre rátérnek a família még el nem ájult tagjai a desszertre, alkalomhoz illő bejgli, bukta, kalács, teasütemény – sör, bor, pálinka – felöntve mindezt kávéval, hogy csússzon, kétszáz fok szobában, ablakot nem lehet nyitni, mert Zsoltika agyhurutot kap, kiéleződnek a régi ellentétek – hopsz, máris fél négy van? – grószmutter ugrik, mosogat, rekordsebességgel tálal, durvuló hangnem, kézrátételes anyázás; akkor egy kis ropogtatnivaló, szotyola, tökmag, (ne a földre!) friss linóleum, alakul a fogás, bár most már csak pihi, este ugyanis külön meglepi, élvezet…
Szolid vacsi után (zsíros kenyér, almapaprika, sör, bor, pálinka) a megfáradt és csaprészeg rokonság aludni tér, a bátrabbak autóba szállnak és hazafurikáznak (bruttó három és fél óra, az adott állapot figyelembevételével karcsú kettő), majd hazaérvén a panelrengeteg nyugtot adó, azbeszttel kondicionált melegében megpihennek – vagy egész este a heveny hasmenés általi kéjtől megrészegülve üvöltve ébresztik rá a szomszédokat a sikerre: „ma ünnepeltünk!”
Amikor tehát az ember elsődleges, primer tevékenysége nem merül ki másban, mint a fogyasztásban, azt nevezik általában ünnepnek, a nagy eseménynek, szalagavatónak, ér
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.