gonzoworld

Nem mondom, hogy kis országunk a pokol lenne, de legalább a pokol kapuja igen. Nincs is ebben semmi különös, kezdünk hozzászokni a dologhoz. Az emberek legnagyobb részét annyira leköti az életben maradás gondolata, hogy nem is próbál semmit sem kezdeni a szimptómák mély orvoslásán kívül, melyek egy furcsa tátongő űrként jelentkeznek a mellkas tájékán vagy esetleg gyomoridegként, helyette inkább ezek temporális gyógyszeres kezelése mellett döntenek, hiszen az idő nagy úr és kiváltképpen kevés van belőle.

Persze kérdezhetnénk magunktól, hogy egyesek miért nem képesek feldolgozni a tényt, hogy a katasztrófák körülölelnek bennünket és még annak is meglehet a relevanciája, hogy mi magunk is egy valamilyen félresikerült apró malőr vagy kozmikus katasztrófa méla és érdektelen végtermékei vagyunk. Akárhogy is legyen, már-már teljesen természetesnek hathatnának az amolyan dolgok, amik kaotikus életünk paradox jellegének kiváltképp erotikus vonalait megrajzolják. Itt élünk, sőt mondhatni: esetenként vidáman lébecolunk, de általában sarat állunk egy olyan országban, ahol még mindig nem akarják megérteni azt a kiváltképp egyszerű és konzekvens gondolatot, amit Comte De Fenix már igen régen, de a kiváló Baudrillard viszont igazán nem régiben akvirált megértés szempontjából. Csak akkor vagy szabad, ha melletted mások is szabadok. Vagy, ha a saját szabadságodat akarod, akkor ezzel együtt minden ember szabadságát akarnod kell.

Persze ne is lepődjünk meg, helyette inkább tisztítsuk meg magunkat a generációk illúzióitól és romlottságától, nézzünk a következő gondolat elejbe, miszerint az életünk majd egészét olyan emberek befolyásolják leggyakrabban, akár globális, akár lokális értelemben, akik nálunk sokkal alacsonyabb szintű szellemi nívóval vannak megáldva.

Az saját tapasztalataimnak és az évek alatt megszerzett tudásomnak minél nagyobb hányadát vagyok képes egyetlen gondolattal felfogni, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy modernitás, mint egy érdekfeszítően bonyolult jelenség nem volt több temporális önámításnál és voltaképpen képtelen volt olyan rendszert produkálni, amik bármily ideális eszmétől elhatárolódva, pusztán a megfelelőség, objektivitás, ne adj isten józan ész nyomvonalairól szívja fel a maga bódító és elitista kokaincsíkjait, miközben mindenki elégedett.

Hoppá.

Képes volt, csak éppen itt biztosan nem.

„Emlékezz a káoszra”, zakatol a fejemben ez a kiválóan zengő felszólítás és közben azon gondolkozom, hogy miképpen tudnánk történelmi rendszerbe állítani olyan emberek tetteinek lenyomatait, akik képtelenek voltak a mindenkori releváns következtetések levonására és így nem voltak alkalmasak arra, hogy a józan ész szerint hozzák meg döntéseiket, viszont diktátorokként szoktunk emlékezni rájuk. Az az igazság, hogy a logika törvényeit csupán a logika birodalmában lehet értelmezni, és mivel a modernitás nagy elbeszélései általában érzelmi indítatásból keletkeztek azzal a szomorú, ámbár képlékeny nonszensszel kell szembesülnünk, hogy a világ, amiben élünk voltaképpen értelmetlen. Ha mindez pedig nem lenne elég, akkor megjegyeznénk, hogy úgy tűnik: semmi sem ment meg minket a totális őrülettől. Aztán persze majd a következő reggel ismét sütni fog a nap és olyan lesz, mintha mi sem történt volna.

Kegyetlen fordulatok.

Pedig a tét nő.

És valóban. Az az érzésem, hogy valaki kiváltképp nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy az emberek komolyan vegyék magukat a céltalan életükkel együtt, és minden bizonnyal jó úton járnak ennek abszolválásában, miközben minden öröm ürömmé változik, amint az ember napi megélhetési gondokkal küzd történetesen olyan emberek szubjektíve hibás döntéseiből adódóan, akiket nem, hogy nem ismer személyesen, viszont nagyon utál is. Forrongó kedélyek, feslett zászlókon kopott ember jogok értéktelen jelszavai.

Az előző nagyon rövidke bekezdésnek az aranymetszete pedig valójában ennyi, a többi vagdalkozás csupán: „komolyan vegyék magukat a céltalan életükkel együtt.” Manapság, amiknek nincs célja, vagy legalább tartalma, azok mind nagyon komoly dolgok, és ennek a libikókának a sok szinttel feljebb levő, könnyedebb oldala pedig mindazon dolgok halmaza, amik kurva komolyak, történetesen gondolunk itt azon életekre, amik a saját fenntartásukon kívül semmi mást nem képesek igazán véghezvinni, de még a saját létüknek megőrzését is nagy nehezen, gyakran bormámorba burkolózva. Ideális esetben egyébként ezt hívják rabszolgaságnak. Persze még szükségeltetik némi fűszer a jelentés meghatározásában, például az, hogy ennek következménye a szolgasorban élő emberek egyoldalú kizsákmányolása.

Most épp a görög demokrácia és az akkoriban virágzó magaskultúra jut eszünkbe, és mintha úgy emlékeznénk, hogy azon virágzó kultúra betonszilárdságú alapjait is rengeteg rabszolga biztosította. Sajnos a jelen kor, a nagy demokrácia kora, nem tud az ókori görög civilizáció elbeszéléseitől elszakadni. De azt is mondhatnánk, hogy a nagy elbeszélések csak bizonyos kiváltságos társadalmi rétegek elbeszélései, amiket sikertörténeteknek is nevezni szoktak volt.

Tehát mi most azt várjuk el az életünktől, hogy a világ valahogy másképpen működjön, mint eddig, de mindeközben az a helyzet, hogy erre a változatlan lényegi vázra koronként változó szagú és színű köntöst ugyan, de azért rá tudnánk húzni, attól tartok. Az eónok a fejünk felett fordulnak át, mi pedig elszenvedői inkább vagyunk, mintsem ezen heroikus eposzok részesei.

Szóval a világ értelmetlen. Persze, azon síró és sóhajtozó tömegek nézőpontjaiból mindenképpen, akik belátták, valami történt velük ennek hatására és aztán gyorsan elfelejtették mi is volt az.

Mégis: valamiért még a legromantikusabb keresztény szemlélet nézőpontját magunkra öltvén sem lepődünk meg úgy, mint amikor valaki fingik a metrón majd nagyon rosszalló és kérdőrevonó tekintettel néz ránk, mintha mi fingottunk volna, hogy egyáltalán nem hat meg senkit az, ha a mi kiváltképp nehéz életünk azzal tudattal telve is folydogálhatna a maga kacskaringós medrében, hogy valakik a mi szenvedésünk miatt élhetnek boldog és meghitt életet. Ehelyett, inkább azt gondoljuk, hogy „menjetek az anyátokba” vagy „basszátok meg” esetleg „rohadjatok meg mind.”

Pedig akár úgy is gondolkozhatnánk.

Mégsem tesszük.

Engem kiváltképp foglalkoztatott az a folyamat, hogy a világháborúkat követően, történetesen a vietnámi háború alatt voltak olyan emberek amerikában, akik meg voltak arról győződve, hogy drogokat fogyasztani, szabadon kúrni, nagyon sokan elmenni egy mezőre fesztiválozni zseniálisan jó és kifizetődő dolog, nagyon széles spektrumú, tömeges önkifejezésének részévé válni meg még nagyon jobb dolog. Aztán bláblá, történt valami, de gyanítom még az A.I.D.S. járványon kívül is történt valami, valószínűleg sok valami történt, történetesen ezek az emberek felnőttek és aztán egy nagyon hasonlóan zárt és erőltetett értékkészletet próbáltak ráerőltetni a saját gyermekeikre, mint ami ellen ők is lázadtak 20-30 évvel azelőtt. Hasonló hullámok egyébként máshol is voltak, csak az volt valamiért az első és a legnagyobb ilyen, ami már csak a köztudatban is képes volt átvészelni az elmúlt nagyjából negyven év médiahackjait. A többi hasonló hullám nem volt ilyen szerencsés.

Voltaképpen lövésem sincs, hogy mi a fasz történhetett velük.

Mondhatnám, hogy kurvára mindegy. Felkiálthatnék, hogy a múlt maradjon a múltban, hiszen mintha ezt kívánná tőlünk a Bölcsesség, meg azt, hogy legyünk erősek, tartsunk ki, álljuk a sarat, de nem teszem, mert az az érzésem, hogy ugyan azokat a nagy köröket futjuk végig újra és újra és ha legközelebb lesz egy jobb kor, amikor megeresztik a pénzcsapokat a tömegeknek a gondoskodó és védelmező szárnyai alatt oltalmazó kormányaink, akkor kéne majd okosabbnak lenni és valamit egészen másképpen csinálni mint eddig. De talán ez ennél sokkal jobban ki van találva. Persze időről-időre megint szabadok leszünk miközben nem hiszünk ebben az egész bullshitben. Főleg, hogy már tudjuk, hogy az élet voltaképpen teljesen felesleges és azt egyáltalán nem tudjuk, hogy mit tartogat számunkra a jövő. Sötétség és félelem, Ádám és Éva elfeledett gyermekei.

Ez egy egyébként örökös harc szolga és úr között. Akik hagyják magukat szolgák maradnak per se, akik önbecsülésük és önmagukba vetett értékességből adódó hitből kifolyólag nem alacsonyodnak le túlmenően azért hellyel-közzel alkuképesek. Egyébként nem is tűnik ez olyan bonyolultnak így leírva.

Engem az információ valamiért mindig megtalált. Ha sok minden nem is csúszik át a kezeim alatt bőséggel, valamiért az információ olyan tetemes mennyiséggel áramlik, hogy gyakran alig van kapacitásom feldolgozni. Minidig a megfelelő emberek ejtik ki a megfelelő mondatokat a megfelelő időben. Valahogy így működik. Sajnos ha az úr kontra szolga harc logikájában gondolkodik valaki, akkor a jelenlegi tények is azt mutatják, hogy a tömegek vesztésre állnak a világ tökéjét uraló nagyjából egyhatod százalékkal szemben és a tömegek hiába állnak időről-időre a sarkukra, a helyzet ennél sokkal kellemetlenebb lesz a jövőben. Abban hiszek, hogy a jövőben egyetlen egy dolog lesz képes megmenteni az Embereket – rámutatunk arra, hogy az ember itt történetesen nagy E-vel van írva, ami semmilyen szempontból nem összetévesztendő azon emberekkel, akik keveset éreznek. - Ez pedig az önismeretből adódó önbecsülés, továbbá a cél és akarat, mondhatnám értelem, amivel mindez felruházza valakinek az életét. Attól tartok e nélkül az Emberiség nagyon belátható időn belől fog történelmi mélységekre süllyedni és még ezzel együtt sem lesz könnyű, de mindez nélkül, a józan ész nélkül egészen biztosan lehetetlen.