gonzoworld

  És amikor már lángolt a hajam, keszkenőket mozgattam szerteszét, na akkor esett le, hogy ez most nem úgy és nem is akkor, úgyhogy felálltam a fotelből, felvettem a zoknimat meg a cipőmet és kategorikusan elutasítottam mindennemű marasztalást, mondtam, hogy én el, te meg itt maradsz, és akkor majd valakinek rajtunk kívül egészen jó lesz, de addig is előzzük meg, hogy nekünk még rosszabb, szóval elindultam, mert kis híján belealudtam abba az egyébként szívszaggató történetbe, amelyet akkor kezdett el mesélni, amikor megkérdeztem, hogy van-e sör.

   Nincs.

   Öreg hiba, gondoltam, de inkább elhelyezkedtem abban a bizonyos fotelben, amiről később kiderült, hogy elsősorban kegyeleti szempontból tartja fönn, én pedig beleraktam magam, úgyhogy a dugás ugrott – de ez csak az első mondat után derült ki.

   Hogy ebben a fotelben halt meg a kutyám.

   Igazán, kérdeztem.

   Igen, mondta ő.

   És mégis hogyan, érdeklődtem.

   Leesett róla, eltört a lába és rá három napra elpusztult.

   Borzasztó, mondhattam volna, ha nem éppen a hirtelen rám törő röhögőgörccsel vívtam volna sziszifuszi küzdelmet.

   És azt hogyan, próbáltam nyomatékosítani a kérdésemet, de rájöttem, hogy csak magam alatt vágom a fát, és az ő kezébe is fejszét adok, hiszen nincsen az az élőlény, amelyik, ha leesik egy fotelből, akkor meghal.

   De van, derült ki. Csivava, úgy hívták, hogy Prinszi vagy Kabul, erre nem emlékszem, mindenesetre azon tudatosan génhülyített ondóaprólékból összetákolt típus prominens példánya volt, amelyik nem pusztán rettentően kicsi és beteges, hanem folyamatosan vizet szarik, és a legapróbb fényforrás életre lehelését is atomvillanásként éli meg, melynek következtében voltaképpen egész rövidke életében kurvára ingerült, viszont nem szép, továbbá egy övtáskában is elfér egy hónapnyi eledelével egyetemben.

   Azóta nem voltam férfival, mondta.

   Pedig lehettél volna, jutott eszembe, de leesett, hogy csak a nagy őre várt, a megfelelő pillanatra, aki meghallgatja, aki megérteti vele, hogy a kutya már a mennyeknek országában csahol boldogan, hogy neki ott jó, és ő ott nyugodt, és ott minden más, mindig csak rá gondol, a gazdájára, arra a szentre, aki volt olyan hülye, hogy megbaszatott egy homoki viperát egy dobermannal, hogy aztán neki legyen olyan kedves kis állata, mint ez a néhai.

   Nem tudatos döntés eredménye volt, inkább az a zsigeri rettegés érkezett, ami akkortájt tör rá az emberre, mikor meglehetősen közel találja magát egy izzó meteorhoz.

   Elköszöntem, kimentem az utcára és félve ittam egy pofa Ászokot.