Pang az elme kútja, veti közbe a névtelenül éhen pusztult költő, aki akkor még élt, csak később nem, aki kardinális problémának tekintette a Nap keltének bizonytalanságát, aki lerágta az ingéről a gombot, aki papucsállatkákat (paramecium) nevelt három hosszú percen át a térdhajlatában, aki úgy élte meg a paranoiáját, hogy felcsapott porszívóügynöknek, aki utálta a dobozos sört, aki úgy nézett ki, mint Andy Warhol és úgy affektált, mint egy gőzturbina, aki minden éjjel írt egy verset a Holdnak címezve (arra kérve a megnevezett égitestet, hogy segítsen egyensúlyban tartani a Föld nevű bolygót), aki éktelen dühében önkézzel vetett véget saját társadalmi életének, aki aztán megtért, és egy hawaii pizza felett érte a halál.

   A hangtalanul síró, névtelenül éhen pusztult költő vadludakkal álmodik, a ludak lukat ütnek a bioszférába, hátukon Niels Holgersson egy bivaly LSD-tripben ingadozva a jelenlét és az elmúlás között süllyed el a szárnyasok tollai közé ékelődve, majd maga is tollá válik, beleszúródik a bőrbe és a zsírszövetbe és rázendít közben egy örökérvényű francia sanzonra, keveri a mollokat, mint a nehéz tésztát, lidércek hónaljában keresi az elkövetkezőkben potenciálisan bekövetkező tiszta napot, mikor úgy kel, ahogy kelni kell, fehér cipót eszik teavajjal és lekvárral, habos kakaót és narancslevet iszik, kiáll az ablakba pizsamában, és hangosan elkiáltja magát: Jó reggelt!

   A bálnák násztáncát húgymeleg linóleumon előadó, a hangtalanul síró, éhen pusztult költő hiperbruttósítja a nettó összterméket, festéket köhög, miközben az agyában kacifántos libasorba rendezgeti a Szfinx kérdéseit. Érti a szavakat, hallja a dallamot a fonémák DNS láncolatában, tudja, hogy az olvasó hol vesz levegőt, hol kezd el igazán belemélyedni a textusba, mikor unná meg igazán, hány olvasás után válik benne teljessé az összkép – a költő ismeri a fajt, a körme alatti piszokban is a közös kárhozat tenyészik, nem ismeri az évődést, kenyere a nihilizmus.

   A farizeusok oldalvizén hajózó, a bálnák násztáncát húgymeleg linóleumon előadó, a hangtalanul síró, éhen pusztult költő rákacsint egy sellőre, hite szerint ép elménk megtartása kristálytiszta ítélkezés és egy maréknyi indulat.

   Életében és posztumusz sem adták ki egyetlen írását sem, nem kérkedtek tudásával és pallérozott nyelvi erejével politikai erők, nem érdeklődtek iránta irodalmi orgánumok, nem voltak barátai, nem volt nője egy hétnél tovább egyszer sem (és aki volt, az is csak azért volt vele kerek hét napig, mert véletlenül beletörte a kulcsot a zárba, lemerült a telefonja és az internetet is lekapcsolták nála – mármint a költőnél, mármint akinél voltak, mármint ők ketten), a családja tudomást sem vett róla, élete merő sikertelenség volt, az önigazolás totális hiánya, szubsztanciális kudarc, páva tollak nélkül és a világ zene nélkül.

   A költő lecsupaszította a nyelvet, felruházta a szótagokat élettel, formát és lelket karcolt a csúfságnak, a csúfságot szépséggé tette, a szépség hiúságát letépte, meghagyta a pőre rizsföldeken az egyszerű húst, a tétlen életet, az Univerzum sötétjében ácsorgó sejtszaporulatot, meghatározta a születés pillanatát, leírta az élet utolsó tudatos másodpercét, a köztes időt pedig telefirkálta a világ kelléktárából származó univerzálékkal, hozott anyagból teremtett, leginkább pedig a kapros-túrós batyut szerette.

   Pang az elme kútja – vetette közbe önreflexió hiányában a költő, akinek utolsó versét a feje alatt, a hawaii pizza alatt, a pizzás doboz alatt, az asztal fölött, a padló fölött, a pince mélye fölött, a földrétegek fölött, a magmától egy óvatos bioszférányira találták meg. Címe nincs, célja aligha, értelme pedig pontosan annyi, mint egy, a farizeusok oldalvizén hajózó, a bálnák násztáncát húgymeleg linóleumon előadó, hangtalanul síró, éhen pusztult költő utolsó versének lehet:

„Kasztrált az idő, elégből is kevés,

Zajos távozás és akut fényviszony.

Csak az örök sietség, meg a szüntelen loholás.

A házon egy ablak; benézni egy élet,

Változnak a szagok, a szaru égbe szökik,

Kopással érik a hám és lüktetve izzik a mozgás.

Ujjbegyek nyomának mohó falása

És vakfehér falak közt rothadó termés

A születés fullasztó dögsúlya után.

Sürget a változás, sürget a régmúlt,

Nincsen lesz és nincsen van, csak a  

Koromban látszik egy megfakult talán.”