Megkérem a kezét, eljátszom a dalt.

   Úgy lüktet a halántékom, hogy szinte dobál, mint könnyed tájfun a part menti lakóházakat, most reggel van, előtte is az volt, az átmenetre nem emlékszem, csak az maradt meg, ami az ájulás után jött. 

   Azt álmodtam, hogy másfél mázsás óriáspanda vagyok, egész nap üldögélek és bambuszt rágcsálok, Szméagol pedig nyálkás, görcsbe feszült ujjaival a torkom után nyúl.

   Felkapom a vértem, bekapcsolom a zenét, szól. Buszra szállok, egy francia lánycsapat épp a türelmem határát feszegeti feszítővassal és hegesztőpisztollyal, pedig csak beszélnek a nyelvükön, de most ezt nem kértem, nem vagyok önző, csak magányos, legyen belőlem nektek ennyi elég, én sem kérek többet, őszintén nem, hiszen olyan kis szeletét birtoklom az Univerzumnak, amekkorát szinte pofátlanság, ráadásul kiváltképp kedvelem a leguánokat.

   A buszon mindenki elsősorban fázik, másodsorban siet. Jobbomon valaki a taknyával küszködik és hörögve liftezik a matériával, a balomon egy szerelmes gerlepár legutóbbi összekapása után gerjedt űrben tátong szorosan egymás mellett állva, szótlanul. Karon ülő felnőttek a tagadás korszakában. Tétován maszatolnak, megpróbálnak minél nagyobb darabokat kiszakítani egymásból, uralkodni vágyó, szolgaságra teremtett kisdiákok a posztszocialista rezesbanda utolsó előtti akkordjának dallamában lézengve. 

   Felszabadul néhány hely, keresem, leülök, megvetem a magtárban nyolcvan kilónyi önmagam. Három megállóval később iszonyatos dörrenéssel a seggem alatt defektet kap a gumiabroncs - bízom benne, hogy nem a túlterheltségtől. Először pisztolylövésnek véli mindenki, párás rettegés, kísérleti organizmusok a cellában, az ajtók zárva - majd - az út közepén százhúsz ember egyöntetűen retteg. Lehet, hogy a mai nap lesz az utolsó.

   Ja.

  Leszállítanak a gépről, látjuk a megdőlt csuklós buszt, a negyven éve hiperaktív gépet, ahogy megadta magát, megdőlt, a tetejéig havas és sáros, a kopott kék színű monstrum utolsó lehelete volt ez, akár egy partra vetett bálna, tehetetlenül, sebzetten áll a reggeli csúcsforgalom origójában, méltósága a múlté, jelene a végzete, a jövője bizonyosan bizonytalan. 

   A következő busz húsz perc múlva jön, mínusz tizenöt fok van.

   A busz mellett mindenki elsősorban fázik, másodsorban siet. Sokan közülünk ma már nem tudnak termelni. Alig negyven méterre innen elveszti az állását egy közrendőr, beugrik egy talponállóba és iszik egy vodkát. Aztán még négyet és a vécében agyonlövi magát. A dörrenésre mindenki összerezzen, céltalanul csattog a házfalak között a hang, keresi az utat, keresi a fészket, kijut a főútra és elvész a forgalom zajában. 

   - Mocskos BKV - mormolja az orra alá a gerlepár férfiúi szekciójának képviselője. 

   Akik hallották, beletörődve bólogatnak. A sofőr leszáll a gépről, mélyen a mellényzsebébe túr, cigarettát vesz elő és rágyújt. Néhányan gyűlölettel tekintenek rá.

   Megszokta.