Karsztvizet keresek, miközben épp algákat számolok. Az alga zöld és jelentéktelen. Felveszem a jegyzőkönyvet a való zsugorodásáról, belemártom a tollam az ismeretlenbe, megkeresem újra azt, ami elmúlt, vagy éppen múlik, ez itt az én hazám, hurrogja egy bölcs, bizony, mondom neki, hús vagy ember és rengeteg folyadék, az arányok változatlanok, csak néhányak kevesebb végtaggal születnek, mint azok, akik éppen nem.

   A felszínen kaparászok, de nem jön le semmi, csak a megszokott por kezd megülni izzadt tenyerem, sáros masszává duzzad, elkenődik. Arcom az arcodba törlöm, te vagy az, aki éppen itt van, helyhiányt okozol, meg jó is így. Kivárom ezt a szent percet, hátha eltelik, tűnődve nézem az órát, szinte ordítva, sziklákat omlasztva dörög a másodperc mutatója, alig telik, de a türelem szentség, talán a következő perc lesz az igazi, talán az lesz az esély, vagy a nagy dobbantás, vagy valami, ami csak egy csipetnyivel több életigenlést képes kiváltani belőlem.

   És ugyanaz a perc kezdődik elölről.

   Kabátot veszek és csizmát, leugrok a sarki trafikoshoz és izzadva huhogok, cigarettát kérek, de szerinte csak mentolos van, szerintem meg azonnal adjon, csak hátra kellene sétálnia a fészerbe, ott áll mázsaszám a bontatlan kartonok dühödt hada, menjen már hátra, veszek egy kávét is, csak segítsen már ki, ilyenkor még semmi sincsen nyitva, alvás helyett sikerült megfürdenem a saját lelkiismeretemben, három napja nem alszom, kegyed meg amúgy is egész nap keresztrejtvényt fejt, szóval tessen elmenni oda, aztán idehozni.

   Elkéri a pénzt és megvet.

   Rágyújtok, és ömlik belőlem az elmúlás, pattogzanak a gümőcskék, mint a pattogatott kukorica, ha készül, vagy a robbanós cukor, a kávé tűzforró, leégeti a nyelvemet, aztán az ajkamat, aztán ráöntöm véletlenül a csizmámra, aztán inkább leülök egy padra, mert ennek az egésznek tényleg semmi értelme. Tíz perce mozdultam ki az otthonomból, és máris olyan károkat szenvedtem, amilyeneket mások egy hónap alatt sem tudnak összehozni. Lögybölöm a kávét, rágyújtok még egyre, hátha.

   Persze nem, lófasz sincsen, máshol bizonyosan legalább akad belőle.

   Kikocog az első villamos a pályára, lehúzza a vezető az első kupicával, harákol, böffent, az ajtók záródnak. Az idő mintha borús lenne, de ez pont irreleváns, elvégre egy napot sehogyan nem tud befolyásolni az időjárás, hacsak nem akkora barom az ember, hogy a friss hónak strandpapuccsal vág neki és egyéb.

   Jó volt még akkor, gondolom halkan, mikor ugyanezt mások felelőtlensége miatt csináltam, pontosabban amikor kezdtem kicsúszni a szélvédőn, mikor két dolog volt: a suli, meg a pina, előbbi egyenértékű volt a folyamatos vedeléssel és bulizással, a másik mondhatni inkább plátói jellegű volt, de legalább még a közelébe sem tudtam férkőzni, nemhogy derekasan magamévá tegyem a név nélküli holtakat. Amikor még csak úgy mentek a dolgok, és véletlenül sem előre, nem volt az időnek folyása, csak néha a vizsgák, de sokkal inkább a tervek és az álmok, mikor felneveltük egymást és elkezdtük megtanulni nevén nevezni a dolgokat, mikor nem voltak még számlák, adóhatóság, orvosi ellátás, csak kristálytiszta és fékezhetetlen erő, mérhetetlen hatalom, a destrukció iránti olthatatlan vágy, mikor mi voltunk az origó, az arany középút és a telhetetlen végletek, Angela Merkel köldöke, Johnny Rotten állkapcsa, mikor minden napszak rejtett valami izgalmasat, mikor még érdemes volt nem önmagunkért felkelni.

   Rágyújtok még egyre, abból baj nem lehet. A reggeli első villamos kicsordul a kocsiszínből, nem várat meg senkit.