Lassan ébredek, kinn vagyok már fél lábbal az álomból, a maradékkal pedig a nyirkos aszfaltot próbálom hátrahagyni. Szemben haladok, teljesen inadekvát időben, inadekvát helyen, pénteken délelőtt próbálok kijutni a városból. Ilyenkor minden metró, busz, villamos, zebra üres, csak én vagyok meg az álmos ténfergés, a jól ismert zsibongás a fejben és némi könnyűzene a maradék zaj kizárására.

   Elérem a vonatot, örömmel konstatálom, hogy újabb szintidőt sikerült csinálnom, elfoglal ez a gondolat, még egy kis önelégült mosolyra is jut időm. Rásimulok a betonacélra, hagyom, hogy hűtse a halántékom. Rosszul teszem, mert így később felkészületlenül ér az, ami szemet kellett volna szúrjon. Négy, élete delén már jócskán átzuhant hölgy, akik békésen beszélgetnek. Nem látom, nem hallom őket, de nem is érdekelnek, nem veszek tudomást a nyilvánvalóról. Itt-ott megcsillan egy nyakba akasztott bifokális szemüveg, hangtalan táncát járja a formátlanná taposott egyencipő, miközben gazdája illeg-billeg. Dacolok a vizuális inputtal, még a homlokom sem ráncolom. Itt mindig elfog valami posztapokaliptikus érzés, ahogy nézem a leharcolt földszintes házakat, a peront, aztán a paneleket, fúj a dunaszagú szél. De szól a szignál, kiránt magamból, felszállok az üres vonatra és nézem, hogy apró emberek dinnyehéjon eveznek az árral szemben. Hasonlítunk. Újra benn vagyok, de már meleg és puha.

   Aztán egyszer csak ott terem, a haja vörös, indián-mintás bekecsén a laminált kártya, karján a vörös szalag, ő a munka hőse, ő a szúrópróba, ő a mindenre kiterjedő. Felette áll mindennek, síró kalauzok kuporognak lába nyomán, s te, aki igénybe veszed a szolgáltatást, te csak veszíthetsz. Az apokalipszis négy lovasa volt hát, kik az elébb ott várakoztak - esik le végre a gumitantusz: ellenőr. És még mindig csak kapiskálom, megpróbálom levenni a lábáról a két utazóbőröndben rejtegetett szememmel, illetve az érvényes bérleteimmel. Ő telhetetlen, rá akarja írni, a vonat és viszonylat és igazolványt is legyekkedves. Nem ellenkezem, mindenem az övé, én tiszta vagyok, mint a friss hó, bűneimért már vezekeltem, kegyelmezz! De nem.

   - Ez így nem jó - emeli rám dühösen a tekintetét.

   - Mi nem jó? - kérdezek vissza rosszul leplezett magabiztossággal.

   - Hát ide Piliscsaba van írva. - sújt le pallosával.

   - Ott lakom - felelem, s lassan hatalmába kerít a borzongás.

   - De a bérletre... - kezdi,

   - Klotildliget van írva, - egészítem ki bűnbánóan szavait, - de az Piliscsaba része - teszek még egy hisztérikus próbálkozást. 

   - Tudom, de el kell menni a pénztárba és kérni kell az igazolást, mert azt, hogy melyik állomás milyen közigazgatási egységhez tartozik, azt, mert ugye van olyan város, amihez három is, és szóval azt nekem nem kell tudnom.

   Elsötétül minden, a fájdalom pokoli, szikrát hányok, savat könnyezem, csak földöntúli morajlása visszhangzik tudatom párás falain. Legközelebb, hétezerforint, nemleszmégegyszer, kellazigazolás. Hátat fordít, elüget, de inkább poroszkál, már keresi a következő áldozatát, akire lecsaphat, hogy szembesítse evilági tökéletlenségével. Bennem izzanak a hegek, melyeket kardja hagyott, összerándulok és levegő után kapkodok. Tizennégy éve utazom hát szabálytalanul, vétek a szabályzat ellen, és még egy igazolást sem vagyok hajlandó, hálátlannak érzem magam és eluralkodik rajtam a szégyen. Életben hagyott, de csak azért, mert ő TUDJA, amit NEM KELL tudnia.

  Még erőtlenül utánakiáltok, hogy, de miért nem kell tudnia? már nem hall, a következőt döfködi egy le nem pecsételt pedagógus-igazolványért.