Másfél éven keresztül szerettem volna kikerülni ebből a munkának szerény jóindulattal nevezhető tevékenységi körből és egy vadkapitalista, kizsákmányoló cég alkalmazottjává válni. Nem ment. Annyira nem vettem a szívemre. Mindeközben tanultam estin, megkóstoltam sok üveg whiskyt, zenéltem és a filozófia iránti rajongásomnak hódoltam. Visszagondolva: zseniálisan telt az elmúlt másfél évem.

   Szépítem a múltat. Azt csináltam, amit igazán szeretek. Ittam, zenéltem, olvastam, anyáztam, amikor nem ment a szekér, zabáltam, és néha dugtam is egyet-egyet, amikor volt rá időm. A majdnem egyszemélyes cég, ahol úgy csináltam mintha dolgoznék, úgy döntött nem vállalja a felelősséget a múltja tetteiért és itt hagyja azokat a tükröket, amikbe nem tud többé belenézni.

   Úgy tűnt megszívtam így munka nélkül.

   Épp jókor, jó időben, szerencsével és egy két napos kitérővel, majd egy durva megfázással alkalmazásba kerültem egy multivállalatnál, ahol olyan tevékenységet végzek immáron két hete, amit sokan szeretnének helyettem csinálni, de ezt az alapvető feladatokon túlmenően kellene végezniük, így pedig nem maradna elég idejük mindarra, amit meg kell csinálniuk. Azért alkalmaztak, hogy megoldjam a dilemmájukat. Kicsit többet dolgoztam, mint hittem, kicsit másképpen, mint reméltem, de ha nem így lenne, akkor valakik irigyek lennének rám. Ez törvényszerű.

    Nagy nehezen megismerkedtem a kollégákkal, már van néhány, akiknek a nevét is tudom, általában azt hiszik, hogy normális vagyok, vagy csak kicsit hülye. Részletkérdés. Azt tapasztalom, hogy kis túlzással kellemes és nyugodt munkakörnyezet, ha egy légy megjelenik az 5 méteres körzetemben az már naplózandó eseménynek számíthatna. Néha feszül a helyzet, ekkor emberek jönnek, elmondom nekik, kitöltöm a papírt, aláírok, dátumozok, pontot teszek a mondat végére. Iszom egy becsületkasszás kávét. Imádom a becsületkasszát és a kávét sem kevésbé. A gép kiköhögi a friss feketét, szórok valamennyi aprót a kosárba, nem nézem mennyit, iksz. A kosár felett lóg egy tábla, rajta a következő felirat olvasható: "[…] A becsületkassza múlt havi egyenlege -35000 Ft. Akinek nem inge, ne vegye magára. […]"

   Még aznap egy másik cégnél szemügyre veszem a húszas évei vége felé járó csajt, aki tuti nem dugott már hosszú hetek óta. Úgy állnak a mellei, mint a Mount Everest csúcsai, csupán az asztal miatt nem szúrja ki a szemeimet. Mosolygás közben remegnek a szempillái, és időről-időre lábujjhegyre ágaskodik, a köztes időben hintázik a talpán. Tegnap kirúgták. Mindezen ingerek előtt és után valamivel 120 km-t vezetek, a rádióban a Bartók szól.

   Amúgy meg ablaktalan irodákban ülök, javarészt hermetikusan elzárva a világ fennmaradó részétől, ilyenkor nem ér inger, akár maszturbálhatnék is, az sem érdekelne senkit, de helyette inkább blues-t hallgatok. Közben ezen a blogon gondolkodom, hogy vajon miért érdekel ez bárkit is. Sokaknak ugyanolyan sivár az élete, mint a miénk, egyébként leginkább az endorfin-, a dopamin és az adrenalintermelésen múlik az élet intenzitása, de néha a hasmenés is dobhat a latba. Mások maximum többet hazudnak önmaguknak ezen téma kapcsán, vagy még arra sem veszik a fáradságot. Megint mások külföldre menekülnek vagy drogokba, de legtöbben az ezerízű alkoholt kedvelik leginkább, megint más esetben az emberek egy Iphone 5, vagy annak az éppen aktuális megfelelőjének megvásárlásába ömlesztik elégedettségük és kiváló létminőségük képzetét, jobbnak és jobban érzik magukat tőle, majd sok kielégült szükséglettel nyugtázzák a napokat. Sokuk még gyermek, lehet, hogy tudat alatt a szüleiket látják bele abba a telefonba - akiktől a pénzt kapták rá. Poszt-posztmodern példaképeket. De ha nem, nem baj, nekem úgy is jó.

...

   Hazajövök, a csalódottság és az elégedettség között tengődöm valahol félúton, néha eszembe jut, hogy talán beteg vagyok, de végül mindig kinevetem a halál szimbólumait. Csörög a telefon, felveszem, nem értem minek zaklat, kérek visszahívást, rágyújtok, mindegy, nem várok tovább, visszahívom, csak már ne kelljen vele többet foglalkozni. Bemutatkozik, a nevét vagy már azonnal azután elfelejtem miután mondja, vagy meg se hallom, mert nem tudom felmérni mennyire érdekel, tehát nem érdekel, őt sem érdekli túlzottan, elkezdi mondani, nemsokára rátér a lényegre.

-          Aktuális még az álláskeresése?

-          Nem.

-          Hol dolgozik?

-          Itt és itt.

-          Mondjon fel, van egy jobb ajánlatom.

-          […]

   Ebben is van valami misztikus értelemben vett törvényszerűség.

   Mindezek után baszom a rezet egy kicsit, céltalanul belekezdek néhány dologba, hamar abba is hagyom őket, majd a kedvenc tollammal leírom a nevem egy papírra. Konstatálom, hogy ugyanúgy kerekítem a betűket, mint legutóbb, ugyanaz az ember vagyok, aki akkor voltam. Végül ledőlök, és még mielőtt elnyomna az álom, az elalvás előtt két szösszenettel ellátogatok arra a helyre, ahol a legjobban szeretek időzni esténként. Egy végeláthatatlan sivatag peremére. Lobogó tűz mellett meredek a távol azon irányába, amerre a nagy Szfinx magaslik ki a kietlen dűnék közül. Miközben a tüzet piszkálom egy fadarabbal, azon tűnődöm, hogy valahol messze innen ezek a rohadék moirák már megint mennyire be lehetnek rúgva, hogy ilyen méltányolhatatlan könnyedséggel szövik az emberi sorsok fonalát. És kacajuk kilométerekre elhallatszik, fák rezzennek belé, sünök kapnak infarktust, őzikék válnak nemzésképtelenné, bálnák vetik magukat a partra, a zemberek pedig általában nem vesznek minderről tudomást.

   Snitt.