Bukott korokat idéző sötétbarna faelemekkel borított fal, koszos és elhasznált csempe, zsíros ujjak levakarhatatlan nyomai a bejárati ajtó üvegén. Az ügyintéző fülkék ablakai mögött szakadozott, sötétkék függönyök, melyek kirekesztik az időt azok elől, akik mögöttük ülnek és az avas intézkedésszag felhőjében porosodnak.

   Porosodunk mindannyian.

   A hivatal befogad, atyai szárnyai alá vesz, gondunkat viseli. Harmincnégy fülke közül három üzemel, az is félgázzal, a váróban ülők arca pedig minduntalan felragyog, akárhányszor szólítanak valakit.

   Sosem őket, sosem engem, az igazán tapasztaltak pedig már kirakták a gázrezsót és hagymát szeletelnek. Az amatőrök tizenhatodszorra is átnézik a már mocsarassá izzadt formanyomtatványt, aminek kitöltésére hihetetlen energiákat szabadítanak föl, atlaszi kitartást gyakorolnak, irataik szerteszét (ennyi idő alatt egyébként egy életre meg lehet tanulni a személyi igazolványunk számát, de ők leolvassák újra és újra, karakterenként lesve laminált biográfiájukra), aztán felpattannak és remegő kézzel elemelnek egy másik, egyelőre üres papírost, amit fél órára rá újfent teljesen helytelenül firkálnak össze - óvatosan térdükre fektetve, néhányszor reflexszerűen áttolva rajta tollaik hegyét. Kimért nyugalommal átvészelt idegrohamok, halk sikolyok és roppanó ízületek adják a türelmetlenség ritmusát.

   Paradicsom, paprika, felkockázott marhahús.

   Néhányan már a sátraikat állítják föl, mások terítenek, a gyöngék elhullanak – agyvérzés, infarktus – és óvatosan a földre dőlnek, ügyelve arra, hogy ne tartsák fel a sort. Öregek, fiatalok; céltalanul állunk a tartalmatlan várakozás elviselhetetlen nyomorában, mikor zsibbadnak a végtagok, mikor a napi sajtót tizenhetedszerre dobjuk félre, mert nincsen türelmünk végigszaladni egyetlen cikken sem, mikor majdnem agyvérzést kapunk a nikotinhiánytól – de nem merünk felállni, mert bármikor ránk kerülhet a sor -, mikor egy pillanatra szünetel az összes létfenntartó funkciónk, mikor a szomjúság kerülget, felhorkan a gyomrunk, pisálni és szarni kell, a hajunk – anélkül, hogy hozzáérnénk – percről-percre rendezetlenebb, mikor ömlik rólunk az izzadtság, először csak egy csepp szalad végig a halántékon, aztán a homlokon rügyezni kezd a pára, elázik a fej és ragadni kezd, a sós veríték orrunk hegyére csücsül és himbálózik, mikor egyre jobban, és már nem merjük karba tenni a kezünket, mert akkor az ingünknek is annyi, mikor már nem merünk hátradőlni sem, mikor már mindenhol fáj, hangyásodik a láb, fárad a kéz, lanyhul az éberség, mikor nem lehet felállni, mert ülve kényelmetlen (de csak egy óvatlan mozdulat és állhatunk órákig), mikor elálmosodunk és hirtelen felfrissülünk, mikor már minden nesz atomrobbanás, mikor a matt félhomályban minden egyes perc egy hétnek tűnik, formátlan, szétfolyó tintafoltnak a végtelen mennyiségű kitöltendő papíron.

   Valaki meccset néz a zsebtévéjén, három-null nem tudni, hogy kinek és milyen sportágban, de elsősorban idegesítő, másodsorban is az, beépül az alapzajba - először csak domináns részévé válik, mutatóujjal nyomkodja a halántékot, szólózik, aztán lassan eloszlik a katatón, nyomasztó masszában, topog, sípol, örül, kapar, csoszog, vakar, harap, koppant, dobol, csuk, zár, csörget, felvesz, köszön, igen, letesz.

   Alig nyolc és háromnegyed órával érkezésem után már mindenkit ismerek. A biztonsági őr elfordítja a nyitva tartást jelző táblát. Tábort bontunk és szó nélkül távozunk, a fények lassan kialszanak, a por megáll, az örökkévalóság pedig ráérősen gomolyogva homályosítja el a hivatal ablakait. A buszmegálló megtelítődik, cigarettára gyújtunk. Belenyugvásunk szótlan füstjét elnyomja a langyos, nyár végi zivatar.