Szép időnk van.

   Igen.

   Szép időnk van.

   Nem, de azt mondják, holnap szép lesz.

   Megfelelés az ember – ego homuncio – vargabetűk vannak karistolva az ő ínyére (mily szó szökkent ki), gondolat és megkerülés, csapzott támolygás az evidenciák körül, egy kérdés legkevésbé magától értetődő megválaszolása, láz és akarat, szobanövényeket kreáló és felnevelő entitás.

  Mobilis ruhafogas az ember, szezonálisan rendezi be az önmagát, hisz az előre és a hátra fogalmában, retteg a stagnálástól, retteg a múlttól, retteg a jövőtől, retteg az idő állandóságának lehetőségétől.

   Hideg késsel nyomkodom a fövenyt anyáink gyakorlatát követve, hagyom kárba veszni az általam megtermelt elektromosságot, ledőlök egy padra, vákuumot keltek magam körül, és hagyom izzani a magányt; könyörületes és szentséges csend ez, nem hallom, ahogy nő a fű, nem hallom, ahogy száguldanak az ingerek, nem látok semmit, ami létezik, csak a kristálytiszta, festményszerű parabolát, ami fölöttem, és azt sem tisztán, mert ő lát engem, és csak egyetlen gondolat bántja.

   Dezantropomorfizáció.

   Ma nem ettem műanyagot, mondja az alaktalan autoritás, aki belegyalogol az önámításba, és büszkén, már-már kihívóan mutatja az ínyét, amit a szuroknál éppen egy árnyalattal festett feketébbre az, ami nem műanyag, hanem egzakt méreg, de a kijelentés nem is erre irányult, úgyhogy átadok neki egy szál cigarettát, hogy útjára eresszem, elveszi és csak áll tétován.

   Ma nem ettem műanyagot, ismétli el az alaktalan autoritás, aki a porrá zúzott önámítás füstölgő romjain áll, mint bagoly a szarban, csak már nem mosolyog, tekintetében eltökéltség, mögötte a sivár túlvilág, előtte mindaz, amire nem kíváncsi, kötőtűkkel van kikövezve az útja, ezernyi fájdalom sarkallja az akaratommal ellentétes irányba.

   Sokkal élvezetesebb lenne, ha másképpen, viszont mivel nem, ezért a mozdulatlan mozgatás örömeit kell élveznem, de ha elviselem, az sem baj, tulajdonképpen mindegy; amíg bizonyos anyagokat magamba tudok fogadni, addig aligha lehet gond, hiszen itt vagyok a létezés lágy ölén, általában az emberek boldogtalanok természetükből fakadóan, a gondolatiság rendre elpusztítja a gondtalanságot, itt vagyunk szinte egyszerre ezen az őrült, vizes gömbön, forgunk vele, fázunk, ha úgy, de elsősorban a hőség dominál – legalábbis errefelé.

   A rettegés nem sokkal ezután következik, rám zuhan önnön párám, elönt mindenütt, pánikba zuhanok és megpróbálok megkapaszkodni az kívül fortyogó térbe, de mindhiába, mert ebben az illúzióban még koherencia sincsen, csak távol akarok lenni, a körmeim leszakadnak, sárgára aszott ujjaim maradékaival belekapaszkodom a hajamba, mantrába kezdek, eszembe jut egy Phil Collins szám, eszembe jut az Univerzum, meg amikor lemerül az elem, meg amikor fullaszt a köd, mint most ez a matéria, aztán eszembe jut valami, ami nagyon régen, és egy pillanat alatt elfelejtem, pedig régen nagyon jó volt.

   Az alaktalan autoritás megkér, hogy nézzek be a pénztárcámba, és ruházzak be végre egy sajtburgerre.