Farhátot, mint mézesmadzagot - húzogatom a nyugdíjas előtt a betevő falatokat, hideg és nyers, akciósan szereztem, pedig csak szerecsendiót akartam venni, de úgy megtetszett az ötlet, hogy végül vettem fél kiló csirkesegget is; a sor gigászi, előttem sípolva elfingja magát egy rendszergazdának álcázott informatikus, a helyzetet kihasználva pedig előre tessékelem a nénikét, aki még mindig mereven bámulja néhai Tyúkanyó ánuszrózsáját.

   Eljutok végre a megkövült, uniformisba göngyölt szentségig, a fekete szalag Szent Péter keze alá transzportálja a vákuumba csomagolt életerőt, adom a kártyát, ütöm a számot, telik a szatyor és joccakát.

   Csak minden ünnepnapon szeretünk, közösséget formálunk, nem ismerjük a teret, csak a zugokat, nem érezzük a szél zamatát, nem látjuk a fák zöldjét, nem pazarlunk, szelektíven gyűjtjük a hiteltartozást, egy kis autó, egy kis ház, egy kis tévé, egy kis nyaraló, apukáéktól örököltük, gyerekek iskolában, mi dolgozni, hát tudja azt maga. Már csak húsz év a nyugdíjig, bizony azt fél lábon is kibírjuk már. Érti ugye? Nem könnyű az élet, de azért nem is nehéz, beosztással kell élni, szavazni meg mégiscsak lehet, meg aztán jó a közbiztonság, meg a közlekedés, megnyitották a határokat, akciós repülőutak Kalkuttába, minden féláron, minden ingyen, ilyen a mi kis életünk, inflálódunk azért szépen, jó ez így.

   Minden napra jut egy kis magánélet, minden napra jut néhány percnyi önámítás és álmodozás, lefekvés előtt esti mese, néhány sor az aktuális bestsellerből, pillanatképek a várható időjárásról, amelyeket alaposan elemez egy mosolygó próbababa, együtt kesergünk és együtt nevetünk, mesterséges anyagok fogyasztásával fékezzük meg fékevesztett szorongásunkat, miközben csendben, rettenetes csendben pusztulnak el a sejtjeink, nőnek a lépcsőfokok, nőnek a távolságok, Salma Hayek csípőjére sem gondolunk már magányos álmainkban, csak az a megnyugtató, barátságos erózió.

   És lekapcsolom a lámpát és tágra nyílt szemekkel várom a reggelt, átbucskázok a párnahuzat lankáin, végignézem a frottírkészletemet, edények a falon, legények a gáton, a körmeim meg csak nőnek körülbelül a végtelen irányába, fénylő ujjbegyemmel rámutatok az elhalaszthatatlanra, hogy az amúgy is evidenciaként kezelt időérzékelésből kimetsszek egy fikciós alapú, végtelenül szubjektív pontot.